Cyberdeviancia (Budapest, Dialóg Campus, 2019. 195 oldal, ISBN 978-615-5945-34-2)

Szerző: Kiss Tibor, Parti Katalin, Prazsák Gergő, Varga Árpád,
Dátum: július 4, 2020 9:52 de.
PDF letöltése
2020/1

Az internet megjelenése és a társadalmi kapcsolatok technicizálódása olyan szerkezeti válto­zásokat indított el, amiről a tudomány minden területének ismeretekkel kell rendelkeznie. Az átalakulás következtében a virtuális térrel, a hálózatokkal és a technológiával – a társadalomtudományoktól egészen a természettudományokig – számtalan értekezés foglalkozik. A virtuális tér e rohamos terjeszkedésének vizsgálatába illeszkedik a Kiss Tibor, Parti Katalin és Prazsák Gergő által elkészített kötet, amely a szociálpszichológia, a szociológia, a kriminológia és a jogtudomány határmezsgyéjén, illetve azok keresztezésével kívánja a virtuális devianciák egységes elemzését nyújtani az olvasónak.

A kötet három, terjedelmében két rövidebb és egy hosszabb fejezetet foglal magában, amelyek mindegyike önálló egység, együtt pedig az infokommunikációs technológiákról alkotott társadalmi tudás kiszélesítésére hivatott. A kötet első fejezete Prazsák (szociálpszichológus és egyetemi tanár) írásában a kommunikáció társadalomtörténetétől egészen a közösségek működésének és – ami különösen fontos e témánál – a normaképződési folyamat empirikus megalapozásának megismeréséhez vezet el bennünket. A fejezet egyes tartalmi elemeinek bővebb kifejtése nélkül is annyi bizton állítható, hogy a szerző átgondolt és stabilan alátámasztott érveléssel mutatja be az olvasónak az online közösségek működéséről feljegyzett törvényszerűségeket. A kutató által írt fejezet jelentősége, illetve tudományos komplexitása abban áll, hogy míg kezdetben az olvasó kissé elveszettnek érzi magát a kommunikációelméleti megalapozás első alfejezetében, addig a későbbiekben Prazsák minden darabot a helyére illesztve érthetővé teszi gondolatmenetének relevanciáját. Okfejtésével a kommunikáció klasszikus értelmezésétől eljutunk egészen a közösségi kommunikáció fogalmának és a társas lét alaptéziseinek megismeréséig.

A fejezet legnagyobb pozitívuma, hogy a virtuális tér direkt elemzése nélkül képes az online közösségek működésének elméleti alapjait összegezni, ami segíti megérteni a közösség normákhoz való viszonyulását, és rávilágít az online és az offline tér empirikusan megfigyelhető különbségeire. E tekintetben egyértelművé válik az is, hogy az egyes közösségek milyen folyamatok eredményeként, illetve miféle viszonyítási pontok mentén alakítják ki saját működésük kereteit, vagy éppen hogyan alkalmazkodnak más közösségi standardokhoz. A szociálpszichológiai tudás gyakorlati hasznosíthatóságát mutatja be a szerző például a kommunikáció Claude Shannon és Warren Weaver által megalkotott matematikai modelljével, amely a rendszerintegritást sértő támadások leírása során is kiváló alapja lehet a virtuális tér vizsgálatának. Ehhez ­hasonló szándék vezette a kommunikáció fenomenológiai modelljének vagy például Muzafer Sherif normaképződési kísérletének leírása során is. A fejezet egyik legfontosabb része talán mégis a kontextus nélküli kommunikáció torzító hatásainak bemutatása, ami értelmezhetővé teszi számunkra az információs pluralitás egyént és közösséget befolyásoló jellegét. Végül a hazai virtuális térrel kapcsolatos kutatások közül a szerző és Csepeli György szociálpszichológus közösen végzett kutatásának ismertetése segít megérteni az online térben tevékenykedők személyiségtípusainak fontosságát, ez ugyanis nélkülözhetetlen az online tér devianciáinak fundamentális elemzéséhez.

A kötet kiváló szociálpszichológiai megalapozását a virtuális tér devianciáinak ismertetése követi. A Kiss Tibor (szociológus és egyetemi tanársegéd) által írt fejezet az előzőnél jóval nagyobb terjedelemben összegzi az európai és részben az egyesült államokbeli kibertérkutatás elméletének fejleményeit. A kötet e fejezete mind tartalmában, mind felépítésében sokszínű. Egyrészt kiemelkedő az a szakirodalmi áttekintése, amely a kibertérrel foglalkozó kriminológusok számára olyan ismert nevek elméleteit és tapasztalatait összegzi, mint David Wall, Rutger Leukfeldt, Majid Yar, Thomas J. Holt, illetve a magyarok közül Nagy Zoltán András vagy Parti Katalin. Másrészt viszont a fejezet szerkezeti és tartalmi felépítésével kapcsolatban megfogalmazódhat az olvasóban néhány kérdés, amelyekre végül nem kap választ. Kiss munkájában ­dicséretes, hogy szép számban összegzi a nemzetközi bűnözéskutatás tipológiáit, amivel segít az olvasónak eligazodni a számos eltérő kiberbűnözés-interpretáció között – nem pusztán a cyber­devianciák gyűjtőfogalmát kívánja megalkotni, hanem azok csoportosítását is elvégzi. A definícióalkotás során gondolatmenetének egy részében egymás mellé állítja a már ismert kutatások és empirikus eredmények téziseit, továbbá néhol a már megalkotott definíciók átfogalmazásával kívánja nyomatékosítani a cyberdevianciákról alkotott nézőpontját. Ennek következtében – azzal együtt, hogy a szerző jelzi: nem kívánja alapul venni a büntetőjogi fogalmakat – olyan fo­galomalkotások találhatók a fejezetben, amelyek gyakran a büntetőtörvényekben is megtalál­ható tényállásokat ellentmondásos és köznapi definíciókká transzformálják.

Kiss egységes értelmezési keretet ad a virtuális tér devianciáinak, de a szétaprózódó cyberdeviancia-fogalom, a jogi normarendszer kontextusát perifériára helyező devianciatipológia és a gyakran átfedésben lévő tartalmi részek nem nyújtanak teljes körű eligazítást. Az európai és a hazai számítástechnikai devianciákkal kapcsolatos szabályrendszer említése marginális, holott a normarendszer – legalább áttekintő jellegű – ismertetése elősegítette volna a téma átlátását, megértését, komplexitásának bemutatását. Ettől eltekintve Kiss kiválóan összegzi a már említett szakértők munkásságát, így a devianciaelméletek alfejezetével, Edwin Sutherland differenciális asszociáció elméletétől egészen Michael R. Gottfredson és Travis Hirschi kontroll­elméletéig bemutatva a témát, a „hagyományos” kriminológiai elképzelések online térben való alkalmazhatóságára hívja fel a figyelmet. E helyütt megtaláljuk egyebek mellett Howard S. ­Becker kollektív normasértésről alkotott tézisét, Albert Bandura operáns kondicionálás elméletét, illetve Lawrence E. Cohen és Marcus Felson online térben széleskörűen kutatott rutintevékenység-elméletét is. Ezen alfejezet – amelyet Partival közösen írt – a cyberdeviancia-rész talán legkiválóbb egysége, ugyanis tartalmazza mindazon elméleteket, amelyeket a kibertér kutatóinak ismernie kell a megalapozott tudományos vizsgálódás lefolytatásához. Ezek közül külön kiemelendő a cyberbullying mintázataival foglalkozó szakasz, amely kiváló empirikus és elméleti megalapozását adja a kibertér e normasértésének, kitérve az összes fontosabb hazai és európai fejleményre, álláspontra. A cyberbullying-jelenség megismerését segíti az elkövetői és az áldozati szerepek pontos csoportosítása, valamint a közösségi szerepek ezzel kapcsolatos problémáinak taglalása. Végül a fejezet normasértő közösségekkel foglalkozó része – kifejezetten annak internetes mémekről értekező alfejezete – összetett és innovatív tudást tár az olvasó elé. A mémekről szóló bekezdések önmagukban is forradalmi elgondolásokat tartalmaznak, és a jelenség pol­gári jogi értelmezése mellett a kriminológiai és a szociológiai vizsgálata is hiánypótlónak tekinthető hazánkban. A fejezetben olvasható példák kiválóan szemléltetik a szerző által bemutatott devian­ciák, normasértések vizsgálatának fontosságát. E kiemelkedően informatív és tartalmas fejezet mégis felveti a gondolatot: Kiss a hagyományos világot, a társadalmi kontextust és az egyes elkövetési formák változásait is a virtuális világ sajátjának tudja be, így lényegében választóvonalat húz az online tér és a hagyományos társadalmi folyamatok közé. Emellett szembe­tűnő, hogy nem bontja szét a jogi és az erkölcsi normasértéseket, így ahol egyetért a fogalom­alkotással – vagy nincs megfogalmazott tézise a jelenséggel kapcsolatban –, ott hivatkozik a jogi szabá­lyozásra, míg ahol lehetősége adódik a releváns európai szakirodalom alapján saját ­fogalmat alkotni, ott elmulasztja megindokolni a jogi terminológiáktól való eltérést.

A kötet befejező részében Parti (jogász és kriminológus) az európai szabályozási rendszer felépítését és fő alkotóelemeit mutatja be részletesen. A kibertér széleskörűen elismert szaktekintélye a virtuális tér szabályozásának nemzeti keretein túl a kibertér azon részeivel foglalkozik, amelyek elengedhetetlenek a megfelelő kutatási paradigmák feltérképezéséhez és az internet elhelyezéséhez a jogi normarendszerben. Parti felvázolja az internet szabályozásának két lehetséges módját: az alulról jövő kezdeményezések érveit és az állami szabályalkotás sajátos dinamikáját, amely magában foglalja az internet makroszintű és központi szabályozásának legfontosabb eszközeit.

A reguláció e két módja esetében leginkább azt kell szem előtt tartani – ahogyan Parti írja –, hogy a magánszektor ugyan nagyon jó az incidenskezelésben és a megelőzésben, a piac és az állam biztonságos működéséhez az elkövetett visszaélések szankcionálására, szankciókkal fenyegetésére is szükség van. Míg az állam képes a megfelelő jogszabályok, az igazságszolgáltatás, a védelem és a garanciák eszközeinek megalkotására, addig az önszabályozás elmozdítja a fókuszt a kiberbűnözés és az arra való reflektív fellépés felől a proaktív, megelőző szemlélet felé.

A szabályozás e mechanikáját mutatja be Parti a központi szabályozás ismertetésével, amely tartalmazza egyebek mellett az Európa Tanács Számítástechnikai bűnözésről szóló egyezményének, az Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv és például az Információs rendszerek biztonságáról szóló 2016/1148 (NIS) irányelv fő célrendszerét és megalkotásuk indokait. Ez utóbbi esetében fontos kiemelni az irányelv azon törekvését, hogy elősegítse az információs rendszereket érintő bűnözés esetében a felelősség meghatározását, és kijelölte a nemzetállami felügyeleti szervek pontos jogköreit.

Az önszabályozás integrációs szabályozást ellensúlyozó aktorait olyan szereplőkön keresztül mutatja be, mint az 1997-ben létrehozott INHOPE (Internet Hotline Providers Associa­tion), az Európai Bizottság Biztonságosabb Internet Programja vagy az Európai Szabadkeres­kedelmi Társulás (EFTA). Az önszabályozás kérdésének komplexitását tükrözi, hogy Parti felvonultat olyan állami szervezeteket is, amelyek célja a magánszereplőkkel való hatékony együttműködés, így olvashatunk például a hazánkban is működő CERT-ekről, amelyek kiber­biztonságban betöltött szerepe kiemelkedő.

A kötetet záró rész legizgalmasabb egysége a big datával foglalkozó alfejezet. E rész azért különösen fontos, mert képes összekötni a kriminológia által releváns kutatási perspektívákat és az online tér szabályozásának egyéb területeit, így az olvasó nem pusztán a prediktív elemzés büntetőpolitikai jelentőségéről, hanem az adatbányászat és például az azonosíthatóság kérdésének már inkább közjogi természetéről is egységes kontextusban tájékozódhat. Idetartozik a kriminológiai nézőpontot és az alapjogvédelmet ötvöző alfejezet is, amely kiemelten kezeli az emberi jogok információs és kommunikációs jogok körébe tartozó területeit. Parti innovatív gondolkodását tükrözi, hogy a Google Spain üggyel ismertté vált felejtés jogát, vagy más néven az elfeledéshez való jogot is tárgyalja. A kötet e részéből kiemelendő a 2018-ban hatályba lépő Általános adatvédelmi rendelet (GDPR) ismertetése, amely a virtuális tér adatvédelme és a magánszféra védelmének szigorúbb regulációját tartalmazza a felejtés jogának kontextusában. A fejezet külön érdeme, hogy a jogszabályok áttekintése számos gyakorlati példával, az Európai Unió Bírósága ítéleteivel és bőséges szakirodalmi hivatkozással racionalizálja az online tér ­szabályozásának olykor homályosnak tűnő dinamikáját. E fejezet egységes értelmezési keretet nyújt a virtuális tér egyre szabályozottabb és mind szélesebb körben kutatott struktúrájához.

Összességében a kötet maradéktalanul eleget tesz a bevezetőben olvasható célkitűzéseinek, hiszen az első fejezet jól levezetett és átgondolt kommunikációelméleti és szociálpszichológiai alapja kellő értelmezési keretet nyújt a közösségi hálózatok működésének megértéshez, a középső fejezet a cyberdevianciák rendszerezése és a szerző által interpretált elméleti összegzés révén elősegítheti a virtuális tér kutatóinak orientációját, végül a kötet utolsó fejezete az online tér szabályozásának olyan racionalizált és szemléletes, elemző áttekintését adja, amely az online tér interdiszciplináris szemléletének elterjedését eredményezheti a kriminológiai kutatásban. A kötet valóban széleskörűen használható tudást biztosít mind a virtuális tér devianciáival foglal­kozó kriminológusok és szociológusok, mind az európai internetjog iránt érdeklődő jogászok számára.

Varga Árpád