Peter Coe: Media Freedom in the Age of Citizen Journalism
Dátum: 2022. július 28., 09:01
Cheltenham, Elgar, 2021, vii + 308 oldal, ISBN 9781800371255
Peter Coe könyve a médiaszabadság gyakran emlegetett jogi fogalmának alapvető elemeit kísérli meg azonosítani, tekintettel a média legújabb kori technológiai fejlődése által a nyilvánosság szerkezetében előidézett változásokra. A médiaszabadság fogalma a modern demokráciák sine qua nonja, jogászok, politikusok, közéleti emberek, érdeklődő állampolgárok által közhelyszerűen emlegetett, látszólag mindenki által jól ismert tartalommal bíró jogi kategória. Megkérdőjelezhetetlen igazságnak fogadjuk el, hogy a médiaszabadság léte, alkotmányos védelme és az egyes államok általi biztosítása a demokrácia elengedhetetlen feltétele. De – ahogy John Stuart Mill fogalmazott – a már megtalált igazságok is rászorulnak a kritikára és a megkérdőjelezésre, annak érdekében, hogy ne kövüljenek „halott dogmává”.1
Világosnak és jól ismertnek feltételezett tartalma miatt a médiaszabadság elvi alapvetéseivel, tartalmi elemeivel kevesebb tudományos elemzés, kutatás foglalkozik, mint a szabadság korlátainak meghatározásával. Coe könyve e tekintetben is fontos, mert nemcsak a címében is szereplő „állampolgári újságírás” (citizen journalism) kérdéseinek és a médiaszabadság jogrendszerek által hagyományosan alkalmazott fogalma kiterjesztési lehetőségeinek vizsgálatával fáradozik, hanem a médiaszabadság szilárdnak vélt alapvetéseit is részletesen vizsgálja. Alaptétele, hogy a hagyományos (professzionális) újságírók és média már nem tekinthetők a médiaszabadság kizárólagos jogosultjainak, a jogosultak körébe be kell venni a rendszeresen vagy akár csak alkalmanként újságírói vagy ahhoz hasonlító tevékenységet végző állampolgárokat is.
E polgárok különböző – jellemzően online elérhető – tartalmak előállítása és közzététele révén a nyilvánosság aktív szereplőivé váltak, akik hozzájárulnak a közügyek megvitatásához, a hatalom visszaéléseinek felfedéséhez, a vélemények sokszínűségéhez, ezért nincs kellő indok arra, hogy megtagadjuk tőlük a médiaszabadság jogának gyakorlását, az e jogosultság által biztosított lehetőségeket. Azonban Coe szerint ezeket kizárólag a közügyekkel foglalkozó állampolgári újságírók számára indokolt biztosítani.
Ha a médiaszabadság hatálya alá vonjuk a nem professzionális újságírókat is, akkor teljes komplexitásában fel kell mérnünk ennek következményeit. Coe a hagyományos európai megközelítés nyomvonalán indul el, és a médiaszabadságot az általános szólásszabadságtól elválasztható, önálló jognak tekinti. Eszközjellegű, ilyenképpen a demokratikus nyilvánosságot szolgálja. A médiaszabadság jogából fakadóan a médiát és az újságírót többletjogok illetik meg. Ezek lehetnek az állami szervektől önkorlátozást elváró védelmi jogok (mint a média függetlenségének tiszteletben tartása, a házkutatásokkal szembeni védelem és a nyomozati eljárás korlátozása, a források anonimitásának biztosítása), valamint a média mozgásterét növelő pozitív jogok (mint a közérdekű információhoz való hozzájutás joga, a sajtótájékoztatókra vagy a bírósági tárgyalásokra, más elzárt helyekre való belépés lehetősége, az újságírók biztonságának állam általi garantálása). A kötet az Európában legszélesebb körben elfogadottnak számító – bár a jogi szabályozásban nem feltétlenül általánosan érvényre jutó – társadalmifelelősség-elméletre alapozza a média szabadságának védelmét, amely szerint (összhangban annak eszközjellegével) a médiának közérdekű feladata és így felelőssége is van a társadalom felé a megfelelő tájékoztatás, az információk összegyűjtése és közzététele, valamint a sokszínű vélemények megismertetése tekintetében.2
A média tehát eszerint „kötelezettségekkel és felelősséggel” rendelkezik szabadsága gyakorlásakor. Ez a megfogalmazás szerepel a szólás- és a médiaszabadság értelmezésében nemzetközi szinten jelentős szerepet játszó két dokumentumban, az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE, 10. cikk 2. bekezdés) és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (19. cikk 3. bekezdés). Az EJEE betartása felett őrködő Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a kötelezettségeket egyértelműen a médiára vonatkoztatva értelmezi,3 az egyéni megszólaló esetében pedig azokat nem hangsúlyozza.4
Coe álláspontja szerint a médiának a köz érdekében kell eljárnia, a nyilvánosság tájékoztatását kell céloznia, és a mások jogait is figyelembe vevő, professzionális magatartási normákat kell követnie, aminek fejében a közérdekű tájékoztatást megvalósító tartalmak esetében többletvédelem illeti meg a szólásszabadság gyakorlójához vagy a közérdekű tájékoztatásban részt nem vevő többi médiumhoz képest. Elméletének középpontjában a közügy és a közérdek fogalma áll, mivel a médiának a társadalom iránti felelősségét elfogadva kizárólag a demokratikus működés szempontjából releváns tartalmak élvezhetik a médiaszabadság védelmét. A celebritásokról szóló bulvárhírek nem tartoznak ebbe a körbe, de a közéleti szereplők magánéletének eseményei bírói mérlegelés alapján beletartozhatnak. Az elhatárolás nem egyszerű, de a nyugati demokráciákban e tekintetben gazdag esetjog áll rendelkezésre és biztosít megfelelő támpontokat. Coe gondolkodásának másik centrális eleme a média jóhiszeműségének, megfelelő magatartásának fontos szempontként való számbavétele. A közügyről beszámoló, tisztességesen eljáró, a szakmai etikai normákat nem sértő újságíró és médium a médiaszabadság teljes erejű védelmére jogosult, legyen szó akár a New York Times szerkesztőségéről vagy egy magányos bloggerről.
A kötet értékes hozzájárulása az évtizedek óta tartó – és 2011-ben a News of the World botrány5 hatására fellángoló – brit vitához az utolsó fejezetben részletesen kifejtett szabályozási javaslat. Eszerint Coe nem támogat általánosan kötelező sajtószabályozást és ahhoz kapcsolódó erőteljes szankciórendszert – amely kényszerítő erővel vonná a hatálya alá az állampolgári újságírókat is –, helyette törvénnyel alátámasztott és erőteljes ösztönzőkkel megtámogatott rendszert tartana ideálisnak. Kiforrott elképzelései mindenképpen alkalmasak arra, hogy további akadémiai és közéleti viták tárgyát képezzék.
A továbbiakban néhány olyan felvetést szeretnék tenni, amely némely ponton továbbgondolásra kívánja sarkallni a szerzőt és mindazokat, akik a kötet olvastán a médiaszabadság lehetséges tartalma és szabályozása felőli gondolkodásukhoz új impulzusokat kaptak.
A médiának a médiaszabadság jogából fakadó és az azáltal biztosított jogosultságaival szembeállítható kötelezettségei léte megkérdőjelezhető. Bár a társadalmi felelősségvállalás elmélete és számos bírósági, alkotmánybírósági ítélet vagy az EJEB esetjoga is hivatkozik a média kötelezettségeire, valójában ilyen, ténylegesen létező konkrét jogi kötelezettségek csak nehezen azonosíthatók az egyes jogrendszerekben. A társadalmifelelősség-elmélet nem is állítja azt, hogy valamennyi médiaterméknek a közérdeket kell szolgálnia, csupán a médiaszabadság kettéválasztását javasolva többletjogokat adna azoknak, amelyek a közéleti tájékoztatásban való részvételt vállalják. A közéleti tartalmakat valóban fokozottabb védelemben részesítik a bíróságok, de ez a tartalom jellegéből, nem pedig a beszélő személyéből fakad, azaz a médiának nincs többletjoga más beszélőkhöz képest, ahogyan többletkötelezettségei sincsenek. Ez a többletvédelem pedig – például a rágalmazási vagy a magánszféra-védelmi eljárásokban – már most is megillet minden beszélőt, nem csak a hagyományos médiát.
A média kötelezettségeire az egyetlen igazán jó példa a csaknem valamennyi európai jogrendszerben érvényesülő válaszadáshoz való jog.6 Ez valamennyi EU-tagállam jogrendszerében megtalálható,7 de más hasonló, a médiát és újságíróit közvetlenül kötelező szabály, amely a médiára általánosan vonatkozó kötelezettséget írna elő a közérdek szolgálata érdekében, nem létezik. Eltérő a helyzet a médiaszolgáltatások (a műsorszolgáltatás: a televíziók, a rádiók és részben a lekérhető médiaszolgáltatások) szabályozása esetében, ahol a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a tények és a vélemények szétválasztása, a helyi hírek közlése, az európai és a nemzeti gyártású műsorok megfelelő aránya is előírható. De az állampolgári újságírásra a médiaszolgáltatások szabályozása analógiaként nem lehet alkalmazható.
Ahhoz, hogy a jogi felelősség elkerülhető legyen, a média magatartása, jóhiszeműsége, gondos eljárása a jogalkalmazó szerv által vizsgálható, például személyiségvédelmi ügyekben. A Reynolds-döntésben megfogalmazott tíz tételből álló ellenőrző lista jó példa erre.8 A gondos eljárás azonban nem tekinthető a média kötelezettségének, igaz, a felelősség alóli mentesüléshez vezethet (például valótlan tényállítások közzététele esetén). Az újságírói etikai mércék, amelyeket önszabályozási kódexekben, etikai szabályzatokban fektetnek le, közvetett módon szintén beszivároghatnak a bíróságok döntéseibe. Erre példa a Stoll v. Switzerland ügy, amelyben az EJEB a bizalmas információk megszerzésének módját, a cikk formáját, hangütését és célját is figyelembe vette döntésében, és így utasította el az EJEE 10. cikke megsértésének megállapítására irányuló kérelmet.9 De ezek az etikai mércék és azok betartása nemcsak a profi újságírók, hanem a bloggerek és a közösségi média felhasználói számára is biztosíthatnak kedvezményeket, igaz, a joggyakorlat e tekintetben lehet nyitottabb, és a hagyományos média szereplőin túl, messzebbre is tekinthet. Az általános etikai mércék vagy a jóhiszeműség elvárása nem szükségszerűen csak hivatásrendi kódexekben rögzítve lehet érvényes vagy erkölcsi normaként azonosítható.
Ha azonban a médiaszabadság teljes erejű védelmének feltételeként olyan kötelezettségeket várnánk el a médiától, mint például a pontosság, a kiegyensúlyozottság, a sokszínűség stb., akkor világossá válna, hogy e döntések bíróságok vagy más jogalkalmazó szervezetek általi megítélése a média autonómiáját veszélyeztetné. Ennek oka nem elsősorban magukkal a követelményekkel szembeni elvi megfontolásokban rejlik: senki nem emelhetne elvi kifogást az ellen, hogy a médiától a tisztességes, sokoldalú, pontos tájékoztatást elvárjuk. De a jogrendszer egésze úgy van kialakítva, hogy ezek elsősorban morális, és nem feltétlenül jogi kötelezettségek lehetnek. A közérdeket szolgáló újságírás megítélése és elválasztása más tartalmak előállításától nagy hatalmat adna a bíróságok vagy egy önszabályozó testület kezébe.
A közéleti diskurzus előtérbe helyezése és a médiaszabadság teljes erejű támogatásának fenntartása azon médiumok számára, amelyek részt kívánnak venni abban, ellentmondásos helyzetet teremt. Ha a médiaszabadság csak a közéleti tartalmakkal kapcsolatban gyakorolható teljes erővel, az azt jelenti, hogy a jogrendszer különbséget tesz aközött, ami a közönséget érdekli és ami „fontos”. Másképpen: a médiaszabadság a médiát abban segíti, hogy megmutassa a közönségnek, amit annak tudnia kell, és nem csupán azt, amit tudni akar.10
A közéleti diskurzus keretei biztosan tágabbak, mint a politikához közvetlenül kapcsolódó vagy a demokratikus eljárásokban született döntések meghozatalához szükséges beszéd. Nehezen lehetne konszenzusra jutni abban, mi tartozik tételesen a közéleti diskurzusba, pontosabban hol húzódnak annak határai, a bulvárhírek vajon beleférnek-e, vagy a „közéleti szereplő” kategóriáját csak a politika és a szűkebben vett közélet számára szabad fenntartani. Vagy bízzuk rá magára a médiára, hogy eldöntse, miről szükséges a nyilvánosságot tájékoztatnia? Ha aszerint határozzuk meg a közéleti kérdések körét, hogy a média szerint mi a hírértékű, akkor csapdába kerülünk: a média saját magát fogja a legalkalmasabb döntéshozónak tekinteni, így a közéleti kérdések körét az általa fontosnak tartott ügyekkel azonosíthatja, ez pedig hátrányos következményekkel járhat például a tájékoztatási tevékenységére és a magánszféra védelmére nézve is.11
Elvben természetesen elképzelhető a jelenlegitől eltérő megoldás, akár olyan, amely a média számára valós kötelezettséget ír elő a közéleti kérdések bemutatására, arra az esetre, ha a médiaszabadság áldásaiból részesülni akar. Eszerint azok a médiumok, amelyek ezt nem vállalják, nem élvezhetik a médiaszabadság – az általános szólásszabadsághoz képest – kiemelt védelmét.12 Ez azonban veszélyes terep: bár a média további tartalomszabályozása elkerülendő, valójában már önmagában az, hogy a „közéleti” és a „nem közéleti” tartalmak között a bíróságoknak különbséget kell tenniük, nem lenne más, mint közvetett tartalomszabályozás.
A média számára az európai jogrendszerek számos többletjogot biztosítanak, ezek közül az Egyesült Királyság jogrendje által ismerteket Coe részletesen bemutatja. Egyes jogrendszerek bizonyos szabályai – mint például a forrásvédelemről szóló brit törvény13 – már eleve általános megfogalmazásúak, nemcsak a médiát védik, hanem bárkit, aki a nyilvánosság elé lép és közzéteszi véleményét. Ez nem indokolhatatlan megközelítés, hiszen a közvélemény tájékoztatását nemcsak a média, hanem az egyéni megszólaló is képes lehet ellátni. A legtöbb előjogot biztosító szabály azonban utal a médiára vagy az újságírókra. Ebben az esetben pedig a bíróságoknak kell dönteniük arról, kit tekintenek az adott szabály hatálya alá tartozónak: csak a professzionális médiát, illetve újságírókat, esetleg az amatőröket is, egészen akár a magányos bloggerekig vagy a közösségimédia-felhasználókig, ha egyébként rendszeres tájékoztató tevékenységet végeznek az általuk elérhető felületeken. Coe felfogásában a következetes értelmezés az lenne, ha csak azok az újságírók gyakorolhatnák az egyes többletjogokat, akik a közérdekű tájékoztatás feladatát látják el, ellenben oda tartozónak kell tekinteni a közügyekben megnyilvánuló állampolgári újságírókat is. Ez a megközelítés következetes, ám a jogrendszerek egyelőre nem szűkítik le ilyen módon az újságíró fogalmát, így a többletjogok gyakorlása is részben szélesebb, részben szűkebb kör számára biztosított (valamennyi hagyományos médium lehet jogosultja, azonban a nyilvánosság többi szereplője e jogokat nem gyakorolhatja).
Erre a szűkítésre – a többletjogok exkluzivitásának biztosítására a professzionális, hagyományos média számára – jó okok hozhatók fel. Ha a nyilvánosság bármely szereplője számára biztosítjuk a többletjogok gyakorlását, akkor e jogokkal könnyedén vissza is lehet élni, elnehezítve a bűncselekmények felderítését (például a forrásvédelem vagy a házkutatással szembeni védelem alkalmazásával) vagy telezsúfolva a tárgyalótermeket és sajtótájékoztatókat (ha a közügyekről írni kívánó közösségimédia-felhasználók is bemehetnének oda). Ha „bárki”, azaz potenciálisan a nyilvánosság bármely szereplője hivatkozhat e jogokra, akkor a többletjogok jellege átalakul, és azok általánosan érvényesülő jogokká válnak. Ennek pedig részben természetes, részben pedig a közérdeket (a bűnüldözést, a magánjogi jogérvényesítés lehetőségét vagy a közintézmények működési rendjének biztosítását) védeni kívánó akadályai vannak.
Végezetül néhány szó a Coe által javasolt szabályozási megoldásról. Az erős ösztönzőkkel bíró, de nem általánosan kötelező szabályozás a médiára vonatkozóan olyan megoldás, amelyet egyszer valóban érdemes lenne kipróbálni. Az állam és a piac ilyen szimbiózisa és egy szabályozási rendszer törvények általi megtámogatása valójában már nem is az önszabályozás, hanem a társszabályozás körébe tartozik (az állami szervek és az iparági szereplők közös erőfeszítéséből megvalósuló szabályozás, amely ötvözi a tisztán jogi és az önszabályozás rendszerét).
Nyomokban, egyes európai országokban, már ma is felfedezhető hasonló. Mindazonáltal a Coe által vizsgált kérdésekben a társszabályozási rendszer alkalmazása Európában nem jellemző. Ennek fő oka az lehet, hogy az egyes jogrendszerek az állami szervek ilyen korlátozott szerepvállalását a szabályozásban már a médiaszabadságba való túlzott beavatkozásnak tekintik. Társszabályozásnak tekinthető a szerző által is említett dán és ír szabályozásban lefektetett rendszer. A dán sajtótanács (Pressenævnets) előírhatja a kiadóval szemben etikai standardok megsértése miatt hozott marasztaló döntésének kötelező közzétételét az érintett sajtótermékben, míg a bíróság bírságot vagy börtönbüntetést szabhat ki akkor, ha a sajtótermék kiadója elmulasztja közzétenni azt.14 Az ír önszabályozó testület döntésével kapcsolatban a bíróságoknak nincsen ilyen jogkörük, de a bíróságok rágalmazási ügyekben fontos szempontként figyelembe vehetik, ha a kiadó az önszabályozó szervezet tagja és az az által előírt szabályoknak megfelelően működik, a részvételt tehát törvény ösztönzi.15
Egy általános, egy-egy lehetséges kedvezményhez képes jóval átfogóbb ösztönzési rendszer megfontolandó gondolat. Azonban a sajtószabályozás kérdéseit átfogóan tárgyaló Paul Wragg egyértelmű konklúziója szerint csak a kiadóktól személyi összetételében és finanszírozásában független, a kiadókra nézve kötelező – törvényen alapuló –, érdemi szankciókat kiszabni képes szabályozási megoldás lehet valóban független és hatékony, ezt pedig a tisztán jogi szabályozást választó, valamint esetleg még az állam szoros felügyelete mellett működő társszabályozási rendszerek lennének képesek teljesíteni.16
Coe kötete értékes hozzájárulás a demokrácia egyik fontos, örökzöld résztémájához. Nem téved abba a csapdába, hogy az új technológiák hatására alapjaiban kétségbe vonja a korábbi jogi doktrínák, szabályok és gyakorlatok érvényét és jelentőségét. Finom empátiával igyekszik ötvözni a médiaszabadság több évszázados alkotmányjogi hagyományát a nyilvános szférának a mindennapjaink részévé vált, földcsuszamlásszerű paradigmaváltásával. Sokat és hosszan fognak még vitatkozni a médiaszabadság és a médiaszabályozás kérdéseiről Európában; e viták, beszélgetések, eszmecserék színvonalát biztosan emelné, ha résztvevői tanulmányoznák az e kötetben foglaltakat.
Hivatkozások, lábjegyzetek
1 John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest, Századvég, 1994, 36–38.
2 Az alapvetéseket lásd Robert D. Leigh (szerk.): A Free and Responsible Press: A General Report on Mass Communication: Newspapers, Radio, Motion Pictures, Magazines, and Books. Chicago, University of Chicago Press, 1947 és Theodore Peterson: The Social Responsibility Theory of the Press. In Fred S. Siebert – Theodore Peterson – Wilbur Schramm: Four Theories of the Press: The Authoritarian, Libertarian, Social Responsibility, and Soviet Communist Concepts of What the Press Should Be and Do. Urbana, University of Illinois Press, 1976, 73–103.
3 Sunday Times v. the United Kingdom, no. 6538/74, 1979. április 26-i ítélet; Observer and Guardian v. the United Kingdom, no. 13585/88, 1991. november 26-i ítélet; Jersild v. Denmark, no. 15890/89, 1994. szeptember 23-i ítélet [GC].
4 Jan Oster: Media Freedom as a Fundamental Right. Cambridge, Cambridge University Press, 2015, 36.
5 A botrány nyomán született, a kormányzat számára készített jelentést lásd Leveson Report, bit.ly/3xTmE4v.
6 Kyu Ho Youm: The Right of Reply and Freedom of the Press: An International and Comparative Perspective. 76(4) George Washington Law Review (2008) 1017–1064.
7 Lásd pl. loi du 29 juillet 1881 sur la liberté de la presse (francia sajtótörvény) 12–13. cikk; Disposizioni sulla stampa, legge 8 febbraio 1948, n. 47 (olasz sajtótörvény) 8. szakasz; Nederlands Burgerlijk Wetboek (Hollandia polgári törvénykönyve) 6:167. szakasz.
8 Reynolds v. Times Newspapers Ltd. [2001] 2 AC 127.
9 Stoll v. Switzerland, no. 69698/01, 2007. december 10-én hozott ítélet, 140‒152. bek.
10 Jan Oster: Theory and Doctrine of „Media Freedom” as a Legal Concept. 5(1) Journal of Media Law (2013) 74–77.
11 Lásd pl. Amy Gajda: First Amendment Bubble: How Privacy and Paparazzi Threaten a Free Press. Cambridge, Harvard University Press, 2015.
12 Herdís Þorgeirsdóttir: Journalism Worthy of the Name: An Affirmative Reading of Article 10 of the ECHR. 22(4) Netherlands Quarterly of Human Rights (2014) 601–622.
13 Contempt of Court Act 1981, 10. szakasz.
14 Bekendtgørelse af medieansvarsloven, lov nr. 1719 af 27. december 2018 (dán törvény a média felelősségéről) 43., 49. cikk, 53. cikk 2. bek.; Lara Fielden: A Royal Charter for the Press: Lessons from Overseas. 5(2) Journal of Media Law (2013) 175–176.
15 Ír Defamation Act 2009, 26. cikk.