Klestenitz Tibor: A katolikus sajtómozgalom Magyarországon 1896–1932 (Budapest, CompLex, 2013. 311+XLII oldal, ISBN 978 963 295 296 3)
Dátum: 2013. december 22., 00:00
Klestenitz Tibor A katolikus sajtómozgalom Magyarországon 1896–1932 című könyvében saját témamegjelölése szerint arra kereste a választ, miért kapott olyan kitüntetett figyelmet a kor katolikus elitjének körében a sajtó, milyen gyakorlati reformokkal igyekeztek azt felvirágozatni, illetve milyen eszközökkel kívánták növelni a sajtóval foglalkozó szervezetek hatáskörét, ezzel mintegy tágítani a katolicizmus társadalmi és politikai akciórádiuszát. A korszakhatárokat az első jelentősebb sajtószervezet, az Országos Pázmány Egyesület és az új szakaszt kezdő Actio Catholica megalakulásának időpontjai jelölik ki. A monográfia jelentős mértékben hagyatkozik a szerzőnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2011-ben megvédett PhD dolgozatára, lényegében annak átstrukturált, bővített változata.
A rövid historiográfiai bevezető után német, magyar és angolszász szakirodalom alapján történeti szociológiai áttekintés olvasható a századforduló egyetemes, illetve az attól elkülönülő, mégis annak szerves részét alkotó magyar katolicizmusáról. Ennek keretében a szerző kifejti, hogy a tárgyalt mozgalom hármas célkitűzéssel bírt (a hitélet megerősítése, az autonómia kivívása és a politikai identitás kialakítása, illetve a közéleti érdekérvényesítés), megvalósítás legfőbb eszközéül pedig a sajtót kívánta felhasználni. A következő rész tárgyalja a sajtó és az egyház viszonyát – ismét jelentkezik a magyar hierarchiának az Apostoli Szentszéktől eltérő felfogása, amelynek következtében a sajtómozgalom csak az 1890-es évek politikai harcait követően tud majd gyökeret ereszteni hazánkban. A katolikus sajtóorgánumok kialakulásának történetét a magyar politikai élet, illetve az erősen polarizált egyházi struktúra viszonyrendszerébe helyezi el a szerző, tovább hangsúlyozva ezzel a bevezető szakaszban bemutatott társadalmi folyamatok fontosságát, kiegészítve mindezt a belpolitikai események összefüggéseivel.
A papi hierarchia meddő próbálkozásai után a különböző társadalmi egyesületek szervezkedését mutatja be a kötet. Elsőként az Országos Pázmány Egyesületről mint a katolikus újságírók önszerveződésének kísérletéről olvashatunk, amelynek létrehozása megmutatja a katolikus zsurnaliszta közeg professzionális szintre törekvő, szakmailag független hivatástudatának kialakulását. Mindezen célok együttes hatásaként jött létre – az intézményesülés következő fokozataként – a Katolikus Sajtóegyesület, amely olyan problémák orvoslására vállalkozott mint a tőke, az üzleti szemlélet és a szakmai hozzáértés hiánya, pártsajtó jelleg, illetve az ezekből fakadó olvasóhiány. Országos szervezet nélkül azonban ez a vállalkozás is csak ad hoc akciók sikereit tudhatta magáénak. Ezek azonban a finanszírozási problémákkal és a korszerűtlen ‘eszközökkel’ együtt továbbra is elmaradtak a kor színvonalának megfelelő tömegkommunikáció kívánalmaitól. A háború előtti utolsó szervezett kezdeményezés a jezsuita rend által felügyelt Mária kongregációk keretein belül kezdett kibontakozni Bangha Béla vezetésével. Az engedmények nélküli azonnali eredményre való törekvés a maga ecclesia militans jellegével a jezsuiták részéről és a Prohászka Ottokár fémjelezte Sajtóegyesület kompromisszumot kereső hozzáállása szöges ellentétben állt egymással, ‘természetes ellenségnek’ mégis az ‘egyházellenes’ sajtót tekintette mindkét fél. Bangha páter részéről az újdonságot az jelentette, hogy egy egészen új társadalmi elem tudatos beemelésével igyekezett a katolikus sajtómozgalom hatékonyságát növelni: arra a felismerésre alapozva, hogy a középosztály női tagjai erősebb kötödéssel és elegendő idővel rendelkeznek a cél eléréséhez, megszervezte a Sajtóhölgybizottságot.
Az első világégés következményeként lejátszódó sajtóátalakulás bemutatása során a szerző külön fejezetekben tér ki a háborús helyzethez való alkalmazkodás különböző ismertetőjegyeire, amelyekből aztán következetesen vezeti át az olvasót a kötet súlypontját jelentő témára, a Központi Sajtóvállalat történetére. A létrehozás körülményeinek aprólékos részletezésével, illetve olyan társadalmi és egyháztörténeti mozzanatok bemutatásával segíti a folyamatok pontosabb megismerését, mint a katolikusok és a protestánsok közötti közeledés elvi megszilárdulása. Ezekkel összefüggésben ugyanakkor a tárgyhoz kevésbé szorosan illeszkedő, áttételesebb jelenségek (például az úgynevezett „sajtószíndarabok”) bemutatása is helyet kap.
A hatodik fejezet tárgyalja a Központi Sajtóvállalat (KSV) történetét 1919 és 1922 között. A politikai aktivitás és a nyilvánosság szerepének fontosságát a proletárdiktatúra tapasztalatai még inkább megerősítették a papi hierarchiában. A „hazafiatlan” és „destruktív” lapok elleni erősödő KSV-propaganda, Bangha bekerülése a Pázmány Egyesületbe vagy éppen a Katolikus Sajtóegyesület felszámolása a sajtómozgalom egységesebbé tételének irányába mutattak. Ennek következményeként a megalakuló egységes keresztény párt, KNEP és a keresztény politika szócsöveként funkcionáló KSV között együttműködési megállapodás jött létre. A „keresztény kurzus” azonban nem hitbeli meggyőződésből, hanem politikai indíttatásból fakadt, így a társadalmi feszültségek (pl. a királykérdés eltérő megítélése) és a szekularizáció folyamata állandó konfliktusok forrását jelentették, nem is beszélve a felekezetek közötti általános, évszázados ellentétek feloldásának nehézkességéről.
A KSV szerkesztőségeiben az állam és egyes társadalmi egyesületek támogatásával a katolikus–protestáns ‘egységmozgalom’ azonban mégis zászlót bontott, amelynek élére, bár csupán informális vezetőként, Bangha Béla került. Az egység koncepciója azonban mindvégig illuzórikus maradt, olyannyira, hogy még maga a püspöki kar is semlegesen foglalt állást a kérdésben. Paradox módon a hierarchiából egyedül éppen Bangha korábbi „ellenfele”, Prohászka Ottokár támogatta nyíltan a vállalat munkáját a felekezeti egységfront megteremtésének érdekében. 1921-től a királykérdés kiéleződése, az államfő személye körüli feszültségek további töredezettséget eredményeztek. A különböző kurzusos, radikális felhangokat előbb – az előzmények ismeretében nyugodtan kijelenthetjük: igencsak váratlanul – liberális fordulat követte Az Est szerkesztőségéből érkező talpraesett újságíró, Tápay-Szabó László vezetésével, amit végül 1922-től a konzervatív katolikus Zichy János gróf mérsékeltebb, idővel még inkább finomodó ellenzéki, ‘arany középutas’ irányvonala váltott fel.
Az utolsó fejezet az Actio Catholica megalapításáig vizsgálja a sajtómozgalmat. Az eltérő álláspontok (az intranzigencia, keresztény-nemzeti politika, az interkonfesszionalizmus kérdéseiről folytatott viták) és a sajtópiac beszűkülése csak rontott a Központi Sajtóvállalat helyzetén. A keresztény párt szintén nehéz helyzetbe került, amelyből a kiutat egyesek a sajtó megreformálásában látták. A gazdasági világválság által kiváltott társadalmi krízis ismételten megerősítette a hierarchiában a sajtó fontosságának tudatát, aminek következtében újjászervezték az egy évtizeddel korábban már sikeresen funkcionált Sajtóhölgybizottságot. Újra előtérbe került a mozgalom egységesítésének és központosításának igénye, amelyre a frissen megalakított Actio Catholica keretein belül tettek újabb, túl sok eredményt nem hozó kísérletet.
Klestenitz Tibor egy, hazai tudományosságban mainstreamnek egyáltalán nem nevezhető téma feldolgozását tűzte ki célul, amelynek szűkös forrásadottságai még inkább nehezítették a munkát. A könyv által vizsgált problémák jelentősége azonban közel sem elhanyagolható, hiszen a kutatás a történetírásunk egyik mostohagyermekének számító modernkori1 egyháztörténetet olyan új eredményekkel bővítette, amelyek a politika-, társadalom- és – horribile dictu – eszmetörténet számára is fontos adalékul szolgálhatnak.
A szerző az előszóban megfogalmazott vállalását szinte teljes mértékben teljesítette. A historiográfiai ismertetés széleskörűen tájékozatja az olvasót a tágan vett téma eddigi hazai és nemzetközi eredményeiről és a felhasználható forrásokról, amelyekre a szerző maga is hagyatkozott kutatásai során. A bevezető mindemellett bemutatja a kutatás elméleti alapjait is, hivatkozva a szociológiai, társadalom-, politikatörténeti megközelítések szintézisének igényét. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a szerző vizsgálatai során – természetesen az adott kereteken belül – bátran használ fel olyan elemeket is a téma mélyebb ismertetése végett, amelyek nem szükségszerűen kötődnek a sajtómozgalom történetéhez, illetve amelyek tudományos igényű monografikus feldolgozása még nem történt meg. Ilyenek például a katolikus nagygyűlések, amelyek, a sajtóhoz hasonlóan, korszak társadalmi és politikai érdekérvényesítésének eszközeiül szolgáltak a katolikusok számára (és amelyeknek a feldolgozásához ez a kötet kiváló kiindulási alapot jelenthet).
Módszertan tekintetében a szerző általános érvényű következtetéseit igyekszik mindig példákkal is igazolni,2 amelyeket, szorosan a sajtómozgalmi téma mentén haladva, következetesen ugyanazon vizsgálati kérdéseken keresztül foglal össze. Eklatáns példa erre a háború előtti intézményesülési próbálkozásokat bemutató három fejezet. A források felkutatása során mindamellett, hogy felkereste a legfontosabb közgyűjteményeket, így a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárát, az Országos Széchényi Könyvtárat, Budapest Főváros Levéltárát, természetesen több egyházi gyűjtemény (például az Esztergomi Prímási Levéltár, Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára) anyagát is megvizsgálta. A periodikák tekintetében a forrásbázis szintén igen széles skálán mozog: a hazai sajtóanyag az Oedenburger Zeitungon keresztül a fővárosi lapokig terjed, de esetenként még néhány világlapra, így a The Timesra is hivatkozik. Ennek köszönhetően nem csupán a téma közvetlen forrásait dolgozta fel, amely már önmagában is jelentős vállalkozás lett volna, hanem egyéb, nagy mennyiségű és szerteágazó kontrollforrást is vizsgált, így például a korszak egyházmegyei zsinatainak határozatait.
Hiányként kell azonban felróni a fogalomhasználat pontosításának, korszakhoz való igazításának elmaradását, (például a posztjozefinista, integralista kifejezések esetenként reflektálatlan használatát), nemzetközi – és kiemelten a vatikáni! – visszhangok feltérképezését, az egyéb, nem egyházi sajtóorgánumokkal történő többszöri összehasonlítást, az abból fakadó eredmények és a külföldi minták elemzésének még szorosabb beépítését. A német sajtótermékekre például többször történik hivatkozás, ezek azonban egymástól izoláltan, csupán partikuláris részadatként kerülnek be a kötetbe. Vélhetőleg azonban a megjelölt, majd’ négy évtizedes kutatási korszak feltérképezése során ezeknek a forrásoknak a részletesebb bemutatása túlságosan szétfeszítette volna a vállalkozás kereteit. Így, nagygyűlésekhez hasonlóan, kötet kiváló kiindulópontként szolgálhat a későbbiekben a magyar és külföldi katolikus sajtómozgalmak részletes összehasonlító elemzéséhez.
A szerző – a hagyományos történetírás eszméihez hűen – a szakmaiságon túl a közérthetőségre is törekedett. A szigorú és következetes strukturáltság már önmagában jelentős segítséget nyújt a témában kevésbé járatos olvasó számára. Ehhez társul még az erőltetett szakzsargontól mentes, világos fogalmazás, könnyed stílus, válogatott illusztrációk és az igényes nyomdai megoldások együttese. A háttéranyagok a szokásos indexek – rövidítésjegyzék, névmutató – mellett a huszonnégy darab melléklet (ezeket azonban valószínűleg helyesebb lett volna függeléknek nevezni) révén kerülnek be a kötetbe, amelyek a fontosabb sajtótermékekre vagy intézményekre vonatkozó adatbázisokat és a téma legjellegzetesebb forrásait (nyilatkozatokat, határozatokat, jelentéseket) mutatják be, mintegy ízelítőt adva ezzel a kor hangulatából. Mindezek eredményeként a kötet olvasható szakkönyvként, amely alkalmas lehet akár a hazai felsőoktatásban történő alkalmazásra is, de akár ismeretterjesztő szerepet is betölthet a történelem iránt érdeklődő laikus nagyközönség körében.
Klestenitz Tibor monográfiája olyan téma bemutatására vállalkozott, amely első látása egyáltalán nem tűnik lényegesnek a magyar történetírás számára – hiszen az eddig gyerekcipőben járó új- és legújabbkori egyháztörténeti kutatásoknak számos komoly restanciája van, amelyek tudományos feltárását ennél jelentősebb feladatnak vélhetnénk. A szerző azonban éppen azáltal, hogy a ‘poros’ egyháztörténetet a ‘trendi’ médiatörténeten keresztül közelítette meg, sikeresen rávilágított a téma fontosságára; a már meglévők mellett egészen új szempontokat emelt be a történeti kutatásba, magas elvárásokat állítva ezzel az egyháztörténészek következő generációja elé. A kötet számos függőben lévő vagy kutatás előtt álló területet érint, amelyeknek a vizsgálata idővel még több eredménnyel bővítheti a katolikus sajtómozgalom történetét. Ezért kijelenthetjük, hogy Klestenitz Tibor szinte teljes mértékben teljesítette első nagyobb vállalkozását, amely ideális kiindulási alap lehet a további, célzott kutatások számára. Reméljük, hogy a szerző első monográfiájának színvonalán folytatja megkezdett munkáját.
BÁRÁNY ZSÓFIA
1 A modernkori jelző alatt a 19. és a 20. századot értjük.
2 L. pl. „A »kultúrharc« hatásai helyi példán” című fejezetet, amely az 1893-as soproni katolikus nagygyűlést veszi górcső alá. A kiválasztott konkrét példán keresztül a szerző bemutatja, milyen nehézkesen indult a hitéleti és közéleti katolicizmus követelményeinek összeegyeztetése a hazai katolikusok körében.