Sajtóreform 1914-ben

Szerző: Buzinkay Géza,
Dátum: június 22, 2013 12:00 de.
PDF letöltése
2013/1

„…amidőn a bíróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy »foglaltatik-e az incriminált pamfletben becsületsértés Kolompi úr személye ellen?« nyolc szavazattal négy ellen azt felelték rá: »igenis«. Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy »bűnös-e tehát azon cikk szerzője vagy kiadója?« arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy »nem«.”

Jókai Mór: Az élet komédiásai (1875)

Tömegével lehetne hozni az idézeteket az 1880-as évektől kezdve, amelyekben jogász és újságíró szerzőik egyaránt azt bizonygatják, hogy a hazai átalakult és kifejlett sajtóviszonyoknak többé nem felel meg az 1848-as áprilisi törvény, és mielőbb szükség lenne új törvényre. A sajtóreformot sürgető két csoport összhangja azonban megtört a századfordulótól kezdve, amikor a kormányok időről időre elővették a sajtóreform kérdését: a sajtójoggal foglalkozó jogászok mind mélyrehatóbb és részletesebb szabályozást kívántak, az újságírók viszont mindinkább hangoztatták hivatásuk autonómiáját és önszabályozását. Ezekre a szempontokra telepedett rá a politika, és nagyította fel a törekvések és ellenzések jelentőségét.

Az 1848:XVIII. tc. a sajtószabadságról belga mintára született, az pedig az 1819. május 17-ei francia törvényhez nyúlt vissza.1 Az 1848-as sajtótörvény ilyenféle származásának súlyos következményei lettek. Nem saját megküzdött vitákat követő konszenzus hozta létre, és a kiegyezés után, amikor ismét hatályba lépett, nem alaptalanul állították róla, hogy elsietett, az idő múlásával egyre kevésbé kielégítő törvény volt. A törvényfogalmazó Szemere Bertalan is ideiglenes törvénynek tekintette. A patriarchális naivitásnak is voltak benne jelei, például eredetileg szerepelt a törvényszövegben a helyreigazítási kötelezettség, de ez báró Eötvös József javaslatára kimaradt, „mivel a magyar újságok kényszer nélkül is szívesen közzéteszik a helyreigazításokat.”2

Európában a ‘48-as törvényeket a következő néhány évtizedben többnyire új és legalább az első világháború végéig hatályban maradó sajtótörvények váltották fel. A kivétel Olaszország volt – és Magyarország. „Általában véve a magyar közéletben az 1848. évi sajtótörvényhez s annak egy egész korszakon átvonuló szabadelvű alkalmazásához annyi tisztelet csatlakozik – állapította meg Kenedi Géza –, hogy annak átalakítását 1898 óta még a tudományos irodalom sem sürgette.”3 Az 1848-as törvény nimbusza miatt a képviselők és a kormányok inkább kiegészítő törvényeket, rendeleteket hoztak (az esküdtszékről, a lapterjesztésről többször is, a sajtófogollyal való bánásmódról stb.), majd megszülettek a modern polgári állam nagy kódexei (büntető törvénykönyv, polgári törvénykönyv), a büntető, illetve polgári perrendtartás. Ezek után 1900-ra az 1848:XVIII. tc. 45 cikkelyéből már 23 nem volt érvényben4 – ám még ekkor sem mertek hozzányúlni. A sajtótörvény kérdése ráégett a magyar törvényhozásra – miközben a Monarchia másik felében, Ausztriában a dualizmus végéig az osztrák sajtószabályozás maradt hatályos. Az 1867. decemberi ausztriai alkotmány sajtóra vonatkozó részei megmaradtak, és bár 1902-ben a miniszterelnök beterjesztett egy új sajtótörvény-javaslatot, amelyet parlamenti visszautasítása után még többször megismételt, végül mégis visszavonta.5 A magyar törvényhozásra azonban ez a példa nem hatott. A sajtótörvény beterjesztésének és elfogadásának története az újkori magyar politizálás egyik jellegzetes esete: az indulatok szítását, a belátás hiányát, a végtelenségig húzódó vitákat, az egymást kioltó jogi érveléseket, a kompromisszum elutasítását követően végül megszületik egy diktátum, amelyet viszont az érintettek elutasítanak.

Több mint másfél évtizedig elhúzódó tervezés végén jött létre A sajtóról szóló 1914-es törvény. A sajtótörvény, mint politikai téma, a bűnvádi perrendtartás (1897:XXXIV. tc.) vitája során tűnt fel, amikor a Függetlenségi Párt parlamenti obstrukciót szervezett ellene, és tömegdemonstrációt is akart volna, ám erre akkor már csak a szociáldemokratáknak volt ereje. Gratz Gusztáv megállapítása szerint a sajtóparagrafusok elleni tiltakozás volt az első alkalom – ám ettől kezdve rendszeressé vált –, hogy sajtóügyekben a Szociáldemokrata Párt mint a régi közjogi ellenzéki pártok szövetségese lépett fel.6 A képviselőház 1898. február 8-ai ülésén kezdődött a sajtóreform követelése, kifejezetten politikai okból: Pichler Győző ellenzéki honatya interpellálta az igazságügyminisztert a szocialista izgatásra hozott és törvénytelennek tartott ellenintézkedések miatt – mire interpellációk sorozata következett a szocialista agitáció veszélyes terjedésének meggátolását követelve. Hosszú, majdnem egy hónapig tartó vita kerekedett, amelybe belevonták a sajtóbeli rágalmazások kérdését is. Ultramontán képviselők hivatkoztak arra, hogy már az egyházpolitikai törvények meghozatala idején (1894) milyen lázításokat vitt véghez a liberális és az abból kinövő szocialista sajtó, mások meg arra hivatkoztak, hogy ami nálunk megjelenik, az nem szocialista nézet, legfeljebb a szocializmus karikatúrája. Másoké mellett Kossuth Ferenc interpellációja világosan jelezte, hogy a sajtó kérdése azonnal közjogi politikai vitatémává vált.7Végül a Ház március 1-jén határozatban kötelezte az igazságügyminisztert, hogy készítsen új sajtótörvény-javaslatot8 – de határidőt nem tűzött ki.

A sajtójog felelősségi rendszere kidolgozásának feladatát Kenedi Géza kapta meg. Amikor bemutatta tervezetét, a miniszter helyeselt, de rögtön hozzátette: „Adjon hozzá megfelelő képviselőházat is mindjárt.”9

Kenedi Géza mindvégig egyik főszereplője maradt a sajtótörvény előkészítési vitáinak, mint a megszületett törvény – nem fenntartások nélküli – védelmezője. Mint az 1880-as évek elejétől a sajtóperekre szakosodott ügyvéd, illetve tekintélyes vezércikk- és tárcaíró, lapszerkesztő (Pesti Hirlap, 1897–1903), majd Az Ujság című politikai napilap főmunkatársa 1903-tól, és 1910–1918-ig munkapárti országgyűlési képviselő10 – a sajtóviták és a sajtótörvénykezés minden vetületét mélységéig ismerte. Hasonló adottságú és felkészültségű vitapartnere csak egy volt a magyar közéletben: az ellenzéki Vázsonyi Vilmos, aki szintén fellépett már 1898-ban a Demokrata Kör március 15-ei szónokaként.11

A sajtót érintő törvények és rendeletek elkészülésével párhuzamosan több jogászi, illetve újságírói ankétot, konferenciát rendeztek. 1906. október 10-én Szemere Miklós képviselőházi interpellációja indította el ezek sorát. Igen sok adattal és a lapokat cím szerint, a pausálé hirdetéseket adó intézményeket név szerint megnevezve dokumentálta, hogy „tisztelet a kivételeknek, a lapokat nálunk nem az előfizetők tartják fenn, de tartják őket az állam, a kincstár, a bankok, a nyilvános társulatok hirdetései és hirdetés czimén juttatott pausáléi és más jövedelmei.”12 Szemere adatai nem voltak nyilvánosak – mert „üzleti titkot” képeztek, ami Magyarországon a nyilvánosságnak sokkal nagyobb gátja volt, mint akár már Ausztriában is –, ezért minden oldalról elkezdték kétségbe vonni, felháborodtak rajta, noha csak azt támasztotta alá, amiről évek óta sokan beszéltek, amiről nyíltan írtak a sajtóban (persze általánosságban, és mindig csak a bulvársajtót vagy a másik politikai oldal sajtóját vádolva). A sajtóegyesületek hangadói támadásról és hozzá nem értőkről beszéltek,13 Kossuth Ferenc pedig a képviselőházban úgy licitált erre, hogy kijelentette „Én a magyar sajtót sokkal inkább tisztelem, mintsem hogy feltenném azt, hogy a magyar sajtót lehet megvesztegetni.”14

1907. április 28-án a Budapesti Újságírók Egyesülete rendkívüli közgyűlésen vitatta meg a sajtó helyzetét, és még ugyanezen a napon délután a legnagyobb újságírószervezet, az Írók és Hírlapírók Otthon Köre sajtóankétot rendezett több mint kétszáz résztvevővel. Alig egy héttel később, május 4-étől az igazságügyminiszter hívott össze nyolcvan tekintélyes újságírót, szerkesztőt és képviselőt tíz napon át folytatódó sajtótanácskozásra az Országház Delegációs termébe. Beszédet tartott többek között Zsitvay Leó (a Curia tanácselnöke, a hazai sajtójog legnagyobb tekintélye), Garami Ernő, Kenedi Géza, Rákosi Jenő és Vázsonyi Vilmos. A beszédekről beszámolt a napisajtó és az Újságírók könyve, a legfontosabbnak tartott beszédeket teljes terjedelemben közölve.15 Bár mind a lapkiadók, mind a radikális fiatal újságírók hiányoztak a meghívottak közül, mégis a sajtó később csak erre a tanácskozásra hivatkozott, viszont a sajtóügy legjáratosabb jogászainak 1910. április 10-én Pozsonyban „A sajtótörvény reformjának főbb kérdései” címmel megtartott üléséről – amelynek teljes anyagát két kötetben publikálták is16 – nem vettek tudomást, holott itt már kirajzolódtak a törvényjavaslat körvonalai.

1911. augusztus 31-én Vázsonyi Vilmos a fővárosi közgyűlésen előterjesztett egy, a miniszterelnöknek szóló feliratot, Az újságíró felelőssége címen.17 Ebben többek között kifejtette:

„Ma már le kell azzal számolni, hogy a lapok gazdasági vállalkozások is, és a lapnak, mint gazdasági vállalkozásnak, meg kell adni a maga védelmét; amint ezt megadják, akkor egyúttal megkívánhatják azt, hogy megváltozzék a jelenlegi rendszer, mely szerint a sajtó útján elkövetett rágalmazás és becsületsértés eseteiben a kiadótulajdonos néha, mikor óriási anyagi károkat okozott a rágalmazással vagy becsületsértéssel, kiállít egy hírlapírót, aki – nem szólva a hírlapírók összességéről, hanem kivételről – esetleg mint szegény exisztencia kénytelen kiállani, dacára annak, hogy a kiadó anyagi érdekében és utasítására írt, ezt a hírlapírót azután elítélik fogházra vagy pénzbüntetésre; ez az igazságszolgáltatás és ez az elégtétel.”18

Ez a stróman-rendszer kritikája volt, amit így folytat: „Egy teljesen lejárt ideális világnak a jelensége úgy az 1848. évi XVIII. törvénycikk, mint a büntetőtörvénykönyv, amely a szerzőt bünteti és elfelejti, hogy néha a szerzőt meg kell védelmezni a kiadótulajdonossal szemben.”19 Érvelése mélyen sérthette a fővárosi képviselő-testületben ülő nagy lapkiadók – Légrády, Wolfner, Bródy – érdekeit, talán ez volt az oka, hogy feliratát a fővárosi közgyűlés nem fogadta el. Szempontjai és érvelése ráadásul sokkal közelebb került a „sajtóreform” egyik sarkalatos célkitűzéséhez, mint konzervatív liberális ellenfeléé, Rákosi Jenőé. Rákosi természetesnek tartotta, hogy a lapok maguk is gyakorolnak cenzúrát, hiszen „az újság nem olyan intézmény, ahova mindenki bemehet, s elmondhatja, amit akar; az ujság egy individuum, amely egy irányt, egy elvet képvisel, amelynek annál az ujságnál minden alá van rendelve, s amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell.” Aztán így folytatta:

„azt a mérhetetlen, ellenőrizhetetlen hatalmat, mely a sajtóban rejlik, nem a sajtó gyakorolja, amely csak fogalom, hanem az újságírók. A sajtó, amelyről beszélünk, képtelen ellentéteknek az egysége, az ellenmondások harmóniája; a sajtó nem homogén fogalom, hanem a sajtóban ahány lap van, annyi szuverén hang, vélemény, ítélet lát napvilágot, szankció nélkül, de azért kimegy a nép közé és belefészkeli magát az emberek gondolkozásába és érzésébe. Ezt a hatalmat nem a sajtó gyakorolja. Hanem az újságíró, aki szabad mesterségéhez a kvalifikációt csak az Uristentől kapja. (…) [A] reformnak (…) az legyen az alapvelve, hogy a sajtó legyen teljesen szabad s az újságíró legyen teljesen felelős.”20

Vagyis a demokrata Vázsonyi ekkor még a fokozatos felelősség konzervatívnak minősülő elvét hirdette, míg a konzervatív liberális Rákosi nézetei a nyugat-európai szocialisták alapelvével álltak összhangban.

Az évtizedeken áthúzódó viták, ankétok, brosúrák és tanulmányok azzal párhuzamosan – vagy annak hatására – születtek meg, ahogy polarizálódott a magyar politizáló közvélemény felfogása a sajtó jellegét, szerepét, feladatait, jótékony hatását vagy kártevéseit illetően. A tiszaeszlári pert követve formálódó és a század utolsó éveire markánsan megfogalmazódó három véleménycsoport alakult ki. A polgári radikálisok és a hozzájuk közel álló liberálisok (mint például Biró Lajos, Ignotus, Jászi Oszkár, Ady Endre) elsősorban a sajtónak a politikai és társadalmi haladásban betöltött szerepét értékelték, és minden negatív jelenséget járulékosnak és jelentéktelennek véltek. A „kultúrkritikára” koncentrálók széles, alapjában véve konzervatív liberális véleményalkotói (mint például Rákosi Jenő, Kenedi Géza, Vészi József) a morál, a kultúra, a társadalmi érintkezés civilizációs szabályai és a szellemi szabadság helyzete szempontjából fogalmaztak meg kritikus nézeteket, és tartottak szükségesnek új rendszabályokat. És volt egy ugyancsak népes tábor, amely a politikai szélsőbaltól az ultramontánokon keresztül a formálódó keresztényszocialistákig sokféle felfogás egy-egy képviselőjét magába foglalta (Verhovay Gyulától Molnár Jánoson át Prohászka Ottokárig), amely teljes egészében káros jelenségnek tekintette korának sajtóját és sajtóviszonyait, a kapitalizmus, a pénz és ezek érdekeit mozgató zsidóság veszélyesen manipuláló területének tekintette.21 Ezek a csoportok saját felfogásuknak megfelelően foglaltak állást az új sajtótörvény szükségességét és tartalmát illetően. Tehát a készülő sajtótörvény főbb (vita)pontjai voltak:
– az 1848-as ideiglenes törvény helyett véglegeset kell alkotni;
– szükséges-e a külön sajtóesküdtszék?
– felelősségi fokozatok révén a stróman-rendszer (amikor az újságíró megrendelésre ír anélkül, hogy a valóságos szerzőt felfedné) megszüntetése;
– a visszaélések visszaszorítása (rágalmazás, pornográfia22 stb.) a helyreigazítási kötelezettség és a nem vagyoni kártérítés bevezetésével;
– a kaució fenntartása;
– a hirdetési pausálék szabályozása;
– az újságíró jogállásának biztosítása, és ezzel összefüggésben a kamara kérdése (mint amely megoldaná a pályára lépés feltételeit);
– és az újságíró szabad véleménynyilvánításának biztosítása, még a kiadói befolyással, előzetes „cenzúrájával” szemben is.

A sajtótörvény kidolgozását hárman irányították, ennek alapján „lex Balogh–Vadász–Bernolák”-nak nevezte az ellenzék, a névvel is utalva arra, hogy az obstrukció letörését célzó házszabály-szigorításhoz hasonlónak tekintette a sajtótörvény-javaslatot.23 A szövegezésében egy nyolc tagból álló tanácsadó testület is részt vett, akiknek kilétét csak a képviselőházi vita során tárta fel az igazságügyminiszter. „Ezek a jogi nyolcasok”, amint Vázsonyi Vilmos megengedte magának parlamenti kifigurázásukat, 24 a törvényelőkészítés legmagasabb szintű bírói és ügyészi vezetői voltak – a Kúria másodelnöke, büntetőtanácsának elnöke, a koronaügyész, a főügyész és két akadémikus professzor25 –, kívülük csak ketten kapcsolódtak távolról a társadalomtudományhoz: Concha Győző, illetve Beöthy Zsolt, az MTA másodelnöke „mint a publiczisztika régi munkása”. Arra a Vázsonyi Vilmos által sarkítottan megfogalmazott vádra, hogy sem az ügyvédi kart, sem a sajtó képviselőit nem vonta be a miniszter a törvény-előkészítésbe, Balogh Jenő azt válaszolta:

„Mindenekelőtt hangsúlyozni kívánom, hogy igenis, a publiczisztika és az ügyvédi kar számos tagjának volt szerencsém a javaslatnak egy korábbi szövegezését még a nyár folyamán azzal a levélbeli közléssel megküldeni, hogy a javaslat egyes pontjaira nézve nem foglaltam végleges álláspontot és hogy az illető urak becses egyéni véleményét épen a végleges szöveg megállapításához kérem. Ezeket az urakat nem fogom megnevezni. Az a nyolcz szakférfiú, akit majd megemlítek, más körből való. Természetes azonban, hogy nem feledkeztem meg a magyar újságírás hivatott képviselőiről sem és úgy a nagy napilapok főszerkesztőivel, mint a publiczisztika más munkásaival nagyon sokszor órákon át konferáltam ebben az ügyben. Mindezek a legnagyobb nyíltsággal képviselték előttem a sajtó nagy érdekeit. Nem vagyok azonban hajlandó őket megnevezni, mert láttuk az utolsó napok eseményeiből is azt a sajnálatos terrort, amely egyes férfiaknak, hivatott szakférfiaknak teljes meggyőződésből eredő szabad véleménynyilvánítását el akarja fojtani.”26

1. A napisajtó nyomásgyakorlása<>

Párját ritkító támadás, nyomásgyakorlás indult 1913 végén a törvényjavaslat és azon keresztül a kormányzat ellen, amit az események puszta felsorolása is érzékeltethet.

1913. október 25. és 1914. január 12. között zajlott a sajtótörvény általános tárgyalása a képviselőházban.
– 1913. október 25. – az igazságügyminiszter benyújtja a sajtótörvény javaslatát az országgyűlésnek;
– október 30. – a Magyar Újságkiadók Országos Szövetségének tiltakozó gyűlése és memorandum készítése;
– november 1. – a terézvárosi Függetlenségi Körben az „egyetemi hallgatók” tüntetése;
– november 2. – a Budapesti Újságírók Egyesületének rendkívüli közgyűlése Márkus Miksa elnök és Purjesz Lajos főtitkár beszédeivel, határozati javaslat; a Deák Ferenc szobor megkoszorúzása; népgyűlés a Vigadó nagytermében, beszél Károlyi Mihály; a Budapesti Ügyvédi Kamara rendkívüli közgyűlésén Vázsonyi Vilmos közel három órás beszédet tart;
– november 3. – a sajtótörvény elégetése a Hősök terén;
– november 7. – az igazságügyi bizottság jelentése az országgyűlésnek a sajtóról;
– november 9. (vasárnap) – a napilapok címoldalán teljes oldalas kiáltvány „A sajtó az ország közönségéhez” (Kóbor Tamás szövegezésében) négy sajtószervezet aláírásával; a Szociáldemokrata párt „A sajtószabadság fosztogatói ellen” című röpiratát félmillió példányban terjeszti és a munkásság körében szervezi a szakszervezeti tiltakozásokat;
– november 11. – a képviselőházban az előadó elfogadásra javasolja a sajtótörvényt: megkezdődik az általános vita;
– november 13. – a Pesti Napló hírt ad arról, hogy „A munkásság folytatja tüntetését a sajtótörvény ellen. Ma a sütőmunkások tartottak gyűlést ellene és holnap még tizenöt szakmai gyűlés lesz, hogy tiltakozzanak a javaslat ellen. A szociáldemokrata szakszervezetek lapjai kiáltványt intéztek olvasóikhoz, amelyben azt mondják, hogy a javaslat ellen megindult harcban a legerősebb hullámokat a munkásság harcának kell okoznia.”27
– november 14. – a belvárosi ellenzéki „Sas-körben” a törvényjavaslat elleni gyűlés szónokai Illés Béla, Csécsy Imre egyetemi hallgatók, Károlyi Mihály, Désy Zoltán és Vázsonyi Vilmos; 300 diák tüntet a Kossuth Lajos utcában, amit a rendőrség oszlat fel;
– november 25. – a Társadalomtudományi Társaság ülése A sajtó társadalmi jelentősége címmel; előadók: Szabó Ervin, Gerő Ödön, Vámbéry Rusztem, Rónai Zoltán;
– december – megjelenik a Szabadgondolat 1913. 12. száma, amely kizárólag a sajtótörvénnyel foglalkozik. Szerzői: Ady Endre, Székely Aladár, Rónai Zoltán, Fényes László, Erdélyi Viktor, Bíró Lajos, Rubin László, Halasi Béla, Polányi Károly; – megjelenik a Huszadik Század 1913. 12. száma a Társadalomtudományi Társaság október 25-i üléseinek előadásaival (bőséges ismertetések, részben szó szerint közlések).

Az eseményeket nem csak kommentálta, de tüzelte is a napi sajtó, leghevesebben két olyan újság, amelynek főszerkesztője egyúttal kiadói