Kulturálatlan?* Érvek az „ízléstelen”, a tiszteletlen és a névtelen internetes véleménynyilvánítás védelmében

Szerző: David Anderson,
Dátum: június 22, 2015 12:00 de.
PDF letöltése
2015/1

Az e területre vonatkozó – és szinte teljes egészében a közösségi média megjelenése előtt elfogadott – büntetőjogi szabályok általánosságban véve megfelelnek a közösségi média felhasználásával elkövetett büntetendő cselekmények üldözésére […] lehetséges, hogy a jelenleg hatályos jogszabályi előírások bizonyos szempontból módosításra szorulnak, illetve bizonyos joghézagok is megszüntethetők. Nem vagyunk meggyőződve azonban arról, hogy új, kifejezetten a közösségi média és más információs technológiák felhasználásával elkövetett bűncselekményekre vonatkozó büntetőjogi tényállásokat kellene kidolgozni.

Lordok Háza, kommunikációs ügyekkel foglalkozó bizottság (2014–15),
a 2014–2015-ös ülésszak első jelentése, „Social Media and Criminal Offences”
(London, The Stationery Office, HL Paper 57) 94. bek.

A mások visszafogott okfejtés vagy akár a mértéket nem ismerő és illetlen kirohanás révén történő kritizálásához való jog jellemzően a szólásszabadságot a hatalom végső forrásaként felfogó országokban élő egyének kiváltsága. A politikai agitáció az általa felkorbácsolt szenvedélyek és kikezdett meggyőződések révén tulajdonképpen a jog megsértésére is ösztökélheti az embert. Az aktuális politika ócsárlása könnyen az azokat végrehajtó hatóságokkal szembeni erőszakos ellenállásba csaphat, a kettő közötti oksági kapcsolatot pedig ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni. A legitimnek tekinthető agitáció és az erőszakos ellenállásra való közvetlen uszítás azonosításával azonban figyelmen kívül hagynánk a politikai agitáció módszereivel kapcsolatos, és rendes időben a szabad kormányzás garanciájaként szolgáló toleranciát. A különbségtétel nem holmi tudományos finomkodás, hanem a szabadságért folytatott küzdelemben nehezen megszerzett tudás. Nézetem szerint nem állapítható meg törvénysértés elkövetésére való felbujtás kísérlete akkor, ha a terhelt még éppen nem uszít arra másokat, hogy azoknak kötelességük lenne vagy érdekükben állna a törvénnyel szembeszegülni.

Learned Hand bíró, Masses Publishing v. Patten ügy, 244 F 535 (SDNY, 1917) 539–540.

1. Bevezetés

A modern elektronikus korszak izgalmas lehetőségeket kínál az amatőr újságírók számára. A „megszólaló” és a „hallgatóság” közötti határ megszűnése következtében igen sokszínűvé vált az álláspontjukat nyilvánosan kifejtő személyek köre, akiket nem kötnek a meglévő médiaszervezetek vállalati érdekeit szem előtt tartó szerkesztői utasítások. Az új technológiák által a nem hivatásos tartalom-előállítók előtt nyíló lehetőségek megengedik a hivatalos médiaszervezetek által figyelmen kívül hagyott vagy visszautasított anyagok bemutatását. Úgy tűnik, hogy elér­hető közelségbe került egy újrademokratizált politikai diskurzus izgalmas korszaka annak lehetőségével, hogy a hétköznapi állampolgárok aktív szereplőkké válhatnak a korábban a politikai elit tagjai számára fenntartott deliberatív és döntéshozó fórumokon. Nem csoda hát, ha az új technológiák megjelenése a republikánus politikaelmélet és az erényes polgár eszméje iránti érdeklődés reneszánszához vezetett. A modern republikánusok a politikailag egyenlő felek között folyó, befogadó, tiszteletteljes és megértő párbeszéd kialakítására törekednek. A deliberatív demokraták a polgártársakkal folytatott tartalmas, kölcsönös és tiszteletteljes interakciók révén remélik biztosítani a döntéshozó struktúrák és döntések minél nagyobb legitimációját.

Az ilyen átfogó elköteleződéseket jobban kifejező döntéshozatali struktúrák felé elmozdulni igyekvő republikánus törekvések (és a vita és deliberáció folytatásához rendelkezésre álló csatornák hasonló szempontok szerinti értékelése) érdekes szemszögből világítják meg a szólásszabadság nemzeti jogszabályainak alkalmazását a közösségi média platformjain történő véleménynyilvánításra. A büntetőjogi eszközök alkalmazása a méltatlan, udvariatlan, érzelmileg telített kifejezések szabályozására mindenesetre a republikánus stílusú deliberáció tételeivel való átfedésre utal. E tanulmány célja az, hogy bemutasson bizonyos, a méltóság- és tiszteletteljes vitára fektetett hangsúlyból eredő kérdéseket. Az alábbiakban elemzem a méltatlan, sértő, gyalázkodó és névtelen internetes véleménynyilvánítás tekintetében a nemzeti büntetőjogi szabályok alapján rendelkezésre álló eszközöket, időnként – szemléltetés céljából – összehasonlító jogi (különösen amerikai) és nemzeti polgári jogi anyagokra is támaszkodva. Központi tézisem az, hogy – a véleménynyilvánítás közösségi média előtti időszakától eltekintve – a büntetőjog továbbra is a nyilvános vitában elvárt viselkedési normák állami jóváhagyásának jelzésére szolgál. Az a homályos nemzeti jogi elvárás, hogy a megszólaló ne sértsen meg, ne támadjon, ne zaklasson fel, különösen pedig ne gyalázzon vagy fenyegessen más személyt, olyan mértékben tisztította meg a közbeszédet, hogy az már jelentősen korlátozza a kisebbségi álláspontot képviselő személyek lehetőségét arra, hogy vitassák az ortodox nézeteket és a meghatározó elit véleményét.1 Ha feltesszük a kérdést, hogy az udvarias és tiszteletteljes eszmecsere e bizonytalan normái vajon honnan erednek, akkor rövid gondolkodás után rájövünk, hogy azok – a logika szabályai szerint – a meghatározó kulturális értékeket fejezik ki. Ki kap beleszólást e kulturális értékek meghatározásába? Racionálisan közelítve a kérdéshez a válasz bizonyára az, hogy a mindenkori társadalom legerősebb csoportjai és elitjei – köztük politikusok, a legnagyobb médiaszervezetek, valamint a gazdasági közösség tagjai, például a multinacionális vállalatok. McCormick általánosabb megállapítása – amely szerint a hétköznapi polgárok választáson alapuló politikai részvételének közvetett jellege „széles teret enged egyfelől a politikai elitek számára, hogy (veszélyes módon) saját belátásuk szerint cselekedjenek, másfelől a társadalmi-­gazdasági elitek számára, hogy akadálytalanul beavatkozzanak a politikába”2 – különösebb nehézség nélkül alkalmazható a politikáról és más kérdésekről folyó diskurzus során használt, az elfogadható és az elfogadhatatlan stílusra vonatkozó jogszabályi előírások tekintetében is. Az elit uralkodása során kialakuló „udvariassági” szabályok tehát eszközként használhatók fel az adott szervezetben – vagy akár a társadalomban – már meghatározó szerepet betöltő csoportok álláspontjának megszilárdítása céljából.3 Tehát a jogi eszközök használata az udvariasság kikényszerítésére szükségszerűen hegemón jellegű, és feszültségben áll az önkormányzó demokráciáknak az egyet nem értés szabadságához való elvi alapú ragaszkodásával. A Learned Hand által használt „mértéket nem ismerő vagy illetlen kirohanás” fordulat az egyet nem értés jogi szükségességét jelzi, azt, hogy mindannyiunknak joga van a közösségünk kormányzásában való (állami korlátozás szempontjából) egyenlő részvételhez. Az egyenlő részvételhez való jog az egyéneknek abból a jogából fakad, hogy az állam egyenlő tisztelettel és megbecsüléssel bánjon velük. Weinstein megjegyzése szerint alapjaiban sérti e kulcsfontosságú jogot, ha amiatt mondunk le a részvételhez való jogunk gyakorlásáról, mert a polgárok többsége az általunk képviselt (vagy hallani kívánt) nézeteket súlyosan sértőnek találja.4 E megközelítésben a legerősebb ­alkotmányos oltalomra igényt tartó, méltatlan megnyilvánulások körébe tartozik például az, amikor Noam Chomsky a Reagan-adminisztráció hivatásos főszadistájának nevezte Jeane Kirkpatrickot, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetét, vagy amikor Russell Brand „filléres bolti Enoch Powellnek”5 nevezte Nigel Farage-et. Norman Finkelstein – a Chomsky-féle példát felhozva – a hatalmasok és kiváltságosok ellen irányuló udvariatlanságként kelt e kritika vé­delmére.6

Jóval elméletibb szinten Young befogadással és demokráciával összefüggő munkásságában dolgozta ki a demokratikus társadalmakban megjelenő „belső kirekesztés” fogalmát, amelynek célja az, hogy egyes megnyilvánulási formákat úgy részesítsen előnyben, másokat pedig úgy zárjon ki, hogy aláássa a politikai vita eredményének befolyásolására egyenlő lehetőséggel rendelkező polgárokból álló politikai közösség célját.7 Ezt az álláspontját megkülönbözteti Jürgen ­Habermas véleményétől, akinek diskurzusetika-elmélete a racionális megnyilvánulásokat (vagy „kommunikatív cselekvést”) értékeli a retorikai formák (vagy megnyilvánulási stílus) kárára. Habermas szerint a deliberatív demokráciának előnyben kell részesítenie a racionális beszédaktusokat – azaz azokat a megnyilvánulásokat, amelyek szenvtelen, semleges, logikus, bizonyítékon alapuló és általánosítható érvek révén törekednek egyetértést kialakítani a hallgatóság tagjai között.8 Habermas szerint a retorika manipulatív, nem bizonyítékon alapul, és kizárólag az emberi természet érzelmi oldalának meggyőzésére törekszik. Young rámutat e törekvések hasonlóan előnyben részesítő és kirekesztő hatásaira is. Kétségbe vonja, hogy a Habermas által védett és hirdetett „ideál” valóban semleges, szenvtelen és egyetemes lenne, mivel – álláspontja szerint – annak is megvannak a maga saját, a társadalmi konvenciók által kevésbé nyilvánvalóvá tett apró, retorikai árnyalatai. Young felhívja a figyelmet arra, hogy a politikusok, tudósok és szakpolitikai tanácsadók hajlamosak

„a semleges tényeket tiszteletet parancsoló, rideg és kimért módon kifejezni pusztán azért, mert az így pártatlannak és szenvtelennek hat, mintegy átragyogva az érdekek és szenvedély mocskos világán. E kommunikációs móddal szemben […] a szókimondóbban és találékonyabban megfogalmazott, árnyaltabb politikai kommunikációt gyakran kevésbé figyelemre méltónak tekintik.”9

Az 1980-as években a Jesse Jackson tiszteletes által a Demokrata Párt jelöltjeként folytatott két kampányt példaként felhozva Young megjegyzi, hogy Jacksont gyakran kritizálták a kampány során használt stílusa miatt, és többször is lángnyelvű prédikátornak nevezték őt, elterelve ezzel a figyelmet az egyébként fontos társadalmi kérdéseket feszegető beszédeinek tartalmáról. Azzal kapcsolatban, hogy Jackson tiszteletes érdemi mondandójának nem sikerült a nálánál szenvtelenebb jelöltekével azonos elismertséget szereznie, Young felhívja a figyelmet arra, hogy a jelöltek kifejező aktusai saját stílusukban és retorikájukban öltöttek testet. „Egyetlen diskurzusból sem hiányzik az emocionális hangnem; a »szenvtelen« diskurzusokban a nyugodtság és a távolságtartás jelenik meg érzelmi elemként.”10 A szóban vagy táblákon, utcai jelzéseken és színházakban írásban megjelenő humoros, szurkálódó, érzéketlen és komoly kommunikációs stílusok kivétel nélkül hozzájárulnak a politikai kommunikáció központi tartalmához. Young meggyőzően arra a következtetésre jut, hogy könnyen ki lehet alakítani harmonikus és gyors döntéshozatali rendszert akkor, ha

„a meghatározó hangok nem veszik komolyan […] az általuk szélsőségesnek, érdekeikre veszélyesnek vagy túlságosan kötekedőnek tekintett véleményeket. A tüntetések, tiltakozások, az érzelmileg túlfűtött nyelvezet és szimbólumok használata, és mások kizárólagos vagy elutasító viselkedésének nyilvánosan nevetségessé tétele vagy gúnyolása időnként hatékony eszközök lehetnek arra, hogy felhívjuk a figyelmet az indokoltan közérdeklődésre számot tartó kérdésekre, amelyek egyébként visszhang nélkül maradnának, például azért, mert hatalommal rendelkező csoportok érdekeit fenyegetik, vagy mert csupán valamely marginalizált vagy kisebbségben levő csoportra vonatkoznak.”11

A deliberatív demokráciának a kölcsönös tisztelet és viszonosság – utóbbi esetében az ésszerű és szenvtelen diskurzusra vonatkozó közös mércéket feltételező, Habermas és mások, például Sunstein,12 Guttman és Thomson13 – eszméin alapuló változata bevallottan csupán vágy. Utóbbiak például egyetértenek abban, hogy az eszmét cserélő polgároktól elvárt tulajdonságok nincsenek meg önmaguktól a tömegekben. Ehelyett a társadalomnak világosan jeleznie kell az empatikus, racionális, diskurzuson alapuló és önmagára reflektáló döntéshozatalhoz kapcsolt értéket, és biztosítania kell, hogy megfelelő oktatási erőforrásokat rendeljenek a szükséges képességek fejlesztésére. Van azonban egy alapvető ellenérv a politikával kapcsolatos civil diskurzus védelmezői által előfeltételként meghatározott viszonossággal és kölcsönös tisztelettel szemben. Miért kellene magának a viszonosság és a kölcsönös tisztelet eszméjének mentesnek lennie az emberek között zajló aktív és lelkes vitától? Vajon az elithez nem tartozók számára lehetetlen úgy dönteni, hogy lemondanak az elithez tartozó csoportok által kidolgozott és azok számára kedvező vitaszabványokról, így anélkül fejezzék ki ellenérzésüket a maguk módján, hogy fél­niük kellene a további diskurzusból való kizárástól, vagy ami még rosszabb, a büntetőjogi megtorlástól?

2. Alkotmányos kisemmizés – szabályozott véleménynyilvánítás az amerikai szférában

A mi korunkat nem az Első Alkotmánykiegészítés időszakának erőteljes és epés nyilvános szférája jellemzi, amikor általános volt a beszélő által kifejtett vélemény tartalma vagy a beszélő által választott mód szabályozására irányuló állami törekvésekkel szembeni bizalmatlanság.14 Az emberi jogokról szóló 1998. évi törvény lehetett volna a nyitánya annak a kornak, amelyben az Egyesült Királyság bíróságai szilárdabb elvi alapokon juttatják érvényre a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot. Jogalkotási szempontból talán hasznos lett volna a szabad véleménynyilvánításhoz való jog demokráciánkban játszott jelentőségéről szóló vitát alkotmányos szintre emelni. A valóság azonban másként alakult. A visszásságok jól láthatóvá váltak azáltal, ahogyan Eady bíró az Author of a Blog v. Times Newspapers ügyben a névtelen bloggereket kezelte.15 Elegendő itt annyit mondani, hogy vonakodása attól, hogy méltányolja az amatőr újságíróknak politikai közösségünk demokratikus életében betöltött alkotmányos szerepét, nagy hátralépést jelent a nyilvános diskurzushoz való névtelen hozzászólások ügyével kapcsolatban, amit újra kell gondolni. A Times szerepe egy névtelen politikai blogger elleni támadásban – a Murdoch-tulajdonú újság egyik újságírója által elkövetett bűncselekmények feltárásán túlmenően – „a sajtó” által az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke terén elért kétes értékű győzelemnek is tekinthető. A névtelen megszólalók természetesen sokkal bátrabbak és udvariatlanabbak lehetnek a másokkal folytatott interakcióik során, mint személy szerint azonosított társaik, és Eady bíró talán mindössze a durva megnyilvánulások területéről próbálta kiterelni a nyilvános beszédet. Amellett, hogy elemzi a demokratikus vita megerősítésére adódott különleges lehetőség elszalasztását, e tanulmány azzal foglalkozik, hogy a bíróságok nem igazán élnek a törvény 3. §-a alapján a rendelkezésükre álló értelmezési lehetőséggel arra, hogy tompítsák a közrendről szóló 1986. évi törvény vagy a rosszindulatú kommunikációról szóló 1988. évi törvény véleménynyilvánítást korlátozó rendelkezéseit. Az amerikai bíróságok – ahelyett, hogy a vitához való hozzájárulásnak szánt véleménynyilvánítást ösztönző módon járnának el – összességében nyilvánvalóan nem jelölték ki az ellenséges többségi érzülettel szemben védett megnyilvánulások körét.16 Bár a közrendről szóló 1986. évi törvényben meghatározott, a „sértő” kifejezések használatát büntető büntetőjogi tényállások régóta időszerű felszámolása sokat javított az ellentmondásos véleményt kinyilvánító személyek helyzetén,17 továbbra is rendkívül körültekintően kell egyensúlyozzanak az olyan fennmaradt kategóriák miatt, mint a megrázkódtatást okozó gyalázkodó, a súlyosan sértő, az illetlen vagy éppen a valótlan hozzászólás, hogy elkerüljék az internetes kommunikációra vonatkozó különféle, sokszor azonban egymást átfedő jogszabályi előírások alapján történő büntetőjogi felelősségre vonást. A véleménynyilvánítás védelmének helyi szintű kiüresítését gyakran állítják párhuzamba a sértő megnyilvánulásokkal szemben védelmet kívánó vallási csoportok igényei iránt különösen fogékony Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatának vetületeivel. Az alábbiakban bemutatom, hogy az emberi jogokról szóló törvényt megelőzően kialakult ítélkezési gyakorlat kimunkálta védekezési és elrettentési módszer miként örökítődött át az amatőr újságírás korába, és azt hogyan alkalmazzák látszólag minden nehézség nélkül az elektronikus kommunikációs hálózatokra. A tanulmány további része azt mutatja meg, hogy a rendelkezésre álló büntetőjogi eszközöket miként alkalmazzák a közösségi médiában véleményt nyilvánító személyek tekintetében. Modern és kifejezetten e célra kidolgozott jogszabály hiányában az angol jog változatlanul a közösségi média korszaka előttről származó, homályosan megfogalmazott és sokszor egymást átfedő rendelkezések között evickél. Az ügyészek következésképpen széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak eldöntésekor, hogy mely cselekmények miatt emeljenek vádat, ami érthető módon a véleményt nyilvánítani kívánó személyek érdekei ellen hat. Az ügyészi gyakorlat némileg egyértelművé és következetessé vált a főügyész által a regionális ügyészségek számára kiadott útmutatónak köszönhetően.18 A későbbiekben erre még visszatérünk. A félreértések elkerülése végett szeretném egyértelművé tenni, hogy vizsgálódásom középpontjában a tájékozott önkormányzás republikánus célkitűzése szempontjából releváns véleménynyilvánítás áll. Jóllehet érthető módon vitatott az ilyen típusú megnyilvánulások pontos terjedelme, védhető álláspontnak látszik azt feltételezni, hogy a megnyilvánulások bizonyos kategóriáit ki kell zárni e műfaj keretei közül, ideértve – többek között – a magánszemélyek magánéletre vonatkozó beszélgetéseit, a hírességekre vonatkozó pletykákat, valamint a termékreklámokat.19 Ezzel szemben kritika érheti a brit közel-keleti katonai fellépést, az iszlám jog (saría) bevezetésének támogatását, a Mohamed prófétát ábrázoló képregények közzétételét, valamint az iszlám fundamentalizmust a nyilvánosság elleni brutális támadásokhoz kapcsoló megnyilvánulásokat.

3. Kontextus

>E tanulmány írásakor mintegy 1,2 milliárd ember használja rendszeresen a Facebookot, 255 millió a Twittert, akik közül 15 millió felhasználó az Egyesült Királyságban él. Naponta mintegy 500 millió új bejegyzést (tweetet) tesznek közzé a Twitteren. Az interneten megszólalók jelentős hányadának a valódi személyazonosság elfedésére módjában áll álnevet használni, amit a regisztráció során javasolnak is a közösségi médiához tartozó weboldalak.20 Ez részben érthető módon arra való törekvést jelent, hogy bizonyos fokú védelmet biztosítsanak a felhasználók személyes adatait érintő tömeges adathalászattal szemben. A látszólag névtelen közzététel lehetősége egyszerűségének következtében azonban többen az interneten megszólalók alaposabb azonosítására szólítanak fel, különösen akkor, ha az adott megnyilvánulás kiberszekálásnak, trollkodásnak, bosszúpornónak, valamely személy (pl. nemi erkölcs elleni bűncselekményt érintő ügyben a tanú/sértett) névtelensége megsértésének vagy zaklatásnak minősül. Az Egyesült Királyságban Kate és Gerry McCann esetét szokták példaként hozni, akik kislánya, Madeleine egy portugáliai családi nyaralás folyamán tűnt el, és akiket ezért névtelen felhasználók a Twitteren és a Facebookon folytatólagosan zaklattak. A Guardian 2014 októberében arról számolt be, hogy bizonyos személyek egy több mint 80 oldalból álló, bejegyzéseket, tweeteket és fórumüzeneteket tartalmazó aktát juttattak el a rendőrséghez.21 A média kiemelt figyelmet fordított a sértő, illetlen, fenyegető és kifejezetten megalázó internetes tevékenységgel kapcsolatos problémákra az Egyesült Királyságban és más országokban egyaránt. A durva kirohanások és fenyegető bejegyzések, tweetek és kommentek áradata bizonyos szempontból viszonylag általánosnak tekinthető, időnként előfordul azonban, hogy azok koordinált módon világszerte ismert politikusok, szórakoztatóipari szereplők és sportolók, illetve kevéssé ismert személyek ellen irányulnak. A Lordok Házának kommunikációs ügyekkel foglalkozó bizottsága 2014 júliusában elismerte, hogy a felhasználók egyszerűen tehetnek efféle közléseket, ugyanakkor megjegyezte, hogy már jóval a modern kor előtt, a kommunikációs aktusok történetének kezdetekor is egyes kisebb csoportok olyan módon fejezték ki magukat, amelyet mások határozottan elítélendőnek tartottak. Míg egykor a futballpályán vagy a sörözőben elhangzó durva kiszólásokat egyáltalán nem találtuk maradandó jellegűnek (legfeljebb azok, akik személyesen jelen voltak az adott esetnél), az interneten tett hasonló kiszólások állandósult formát öltenek (akár még akkor is, ha a megszólaló gyorsan lép, és visszavonja a megjegyzést),22 és olyan személyekhez is eljuthatnak, akikre a megszólaló eredetileg nem is gondolt. Különösen aggasztó az ún. bosszúpornó jelensége, amelynek esetében – jellemzően valamely intim kapcsolat befejezésekor – az egyik fél a másik fél hozzájárulása nélkül és a magánélethez való jog egyértelmű és nyilvánvaló sérelmével szexuálisan explicit tartalmú képeket tesz közzé az érintett megalázása céljából.23 Egyes kommentátorok szerint a jelenlegi nehézségek forrása az, hogy a hozzászólók (gyakran tévesen) azt hiszik, hogy az interneten teljes névtelenségbe burkolózhatnak, így olyan jellegű hozzászólásokat tehetnek közzé, amilyeneket valós személyazonosságuk ismertté válása esetén soha nem tennének. A megszólalók szabadon, tetszésük szerint hozhatnak létre új személyiséget és karaktereket az interneten, anélkül, hogy bármikor fel kellene tárniuk valódi személyazonosságukat olvasóik előtt. Mások szerint inkább a kommunikációs etikett általános kulturális megváltozásáról (vagy inkább hanyatlásáról) van szó, ami abból ered, hogy eltávo­lodunk a szemtől szemben zajló és jellemzően (legalábbis idegenek között) a társadalmi konvenciók és udvariassági szabályok korlátaitól, amelyek egyébként megakadályozzák a durvább kommunikációs formák használatát.24 Az ún. flaming-kultúra egyfajta elektronikus interakciós formára utal, ami arról tanúskodik, hogy a beszélőből hiányzik a másokkal szembeni tisztelet, és szándékosan szembehelyezkedik más internetes felhasználókkal. E kultúrát segíti az a körülmény, hogy műszaki szempontból igen egyszerű azonnal kifejezni az előző megszólalóval vagy közelmúltbeli eseményekkel kapcsolatos undort, támadást vagy éles egyet nem értést, a beszélő pedig meggondolatlan és durva/kifinomultságot nélkülöző módon nyilvánul meg, ami lényegesen ritkábban fordulna elő nem elektronikus környezetben, ahol az interperszonális kapcsolatokra vonatkozó társadalmi konvenciók csökkentik a közvetlenül ellenséges/sértő megnyilvánulások valószínűségét.25

Ezen interakciók valósága meglehetősen messzire került a politikai diskurzushoz való tiszteletteljes és a közjóról szóló vita előbbre viteléhez való hozzájárulás sunsteini ideáljától, vagy akár a racionális egyének közötti kulturált eszmecsere közösségi normák által közvetített, Post-féle – e hozzájárulás kezdetén említett – fogalmától. A republikánus önkormányzás Sunstein és Post által kidolgozott változatai ugyanakkor olyan megnyilvánuló polgár létezését tételezik fel – amint azt Gates kimutatta –, aki a legudvariasabb módon és művelt kifejezéseket használva képes az iskolázatlan és kulturálatlan vitapartner által használt durva szavaknál is megsemmi­sítőbb csapást mérni a célpontjára.26 Gates két megnyilvánulást állít példáként, amelyek a ­Stanford University elsőéves színesbőrű hallgatói ellen irányulnak. A példa első hozzászólója szerint:

„LeVon, ha nehéznek találod az itteni egyetemi órákat, tudd, hogy az nem a te hibád. Mindössze arról van szó, hogy a megerősítő intézkedés bomlasztó politikájának kedvezményezettje vagy, amely nem megfelelő képesítéssel, felkészültséggel és tehetséggel rendelkező fekete hallgatókat ehhez hasonlóan magas követelményeket támasztó oktatási intézménybe helyez. A politika egalitárius célkitűzése jó szándékú, azonban alapvetően téves, figyelemmel arra, hogy az alkalmassági vizsgálatok alapján az afrikai-amerikai hallgatók szinte kivétel nélkül az átlag alatt teljesítenek, még a szocio-gazdasági különbségek korrigálása esetén is. Az igazság az, hogy nem itt van a helyed, az egyetemi éveid pedig hosszadalmas és folyamatos lecsúszást jelentenek majd.”

A második hozzászóló csak annyit mond, hogy „Felejts már el, dzsungelnyuszi!”

Első pillantásra az első kijelentés együtt érző és indokolt gondolatmenetnek tűnhet, valójában rasszista és rendkívül kegyetlen. A jóindulatú egyetemi és munkahelyi etikai szabályok azonban valószínűleg csak a második kijelentésre csapnának le. Tegyük fel, hogy mindkét megjegyzést egy online fórumon, például a Facebookon teszik közzé. Ebben az esetben is valószínűnek látszik, hogy csupán az utóbbi kijelentés vonná magára a hatóságok figyelmét. A kifinomultabban fogalmazó és jobb szociális készségekkel rendelkező beszélő effajta privilegizálása kapcsán ismét felvetődhet a belső kirekesztésnek és a „szenvtelen, ésszerű, bizonyítékra támaszkodó” beszélő privilegizálásának Young-féle kritikája.

Korábban bemutattam, hogy az Első Alkotmánykiegészítés Post-féle értelmezése lehetővé teszi az állam számára, hogy egyes kijelentéseket a nyilvános diskurzusból kizárjon, amennyiben azokat „kényszerítőnek, tolakodónak vagy az egyén személyazonosságát vagy szabadságát más módon sértőnek tekinti vagy érzékeli”.27 E gondolatmenet szerint az utóbbi megjegyzést tevő személy büntetőjogi megtorlásra számíthat, mivel – rendes esetben – a közösség többsége (nem rasszista) önazonossága és a kulturált viselkedés mércéje elleni támadásként értékeli a hozzászólást. A többség érzékenységéből levezetett udvariassági mércék minden közösségben azt eredményezik, hogy a megengedett megnyilvánulások határait a szociális interakció azon meghatározó formáira korlátozzák, amelyeket az elitek könnyedén formálhatnak saját érdekeik szerint. Kevésbé egyértelmű azonban, hogy az első megjegyzés is összeférhetetlen lenne a közösség meghatározó kulturált viselkedésre vonatkozó normáival, így annak – Post szerint – mentesülnie kell a szankciók alól.

A Twitter közösségi médiaplatform kimondja, hogy – az elfogadható használatra vonatkozó szabályokon túlmenően (pl. személyek elleni konkrét erőszakkal való fenyegetés tilalma, célzott zaklatás tilalma, obszcén vagy pornográf képek profilképként, fejlécként vagy háttérként való használatának tilalma, magánjellegű információ közzétételének tilalma) – minden felhasználó felelősséggel tartozik az általa közzétett tartalomért, a társaság pedig „nem követi aktívan figyelemmel és nem cenzúrázza a felhasználói tartalmakat”.28 A Twitter részben „közösségére” hagyatkozik abban, hogy a felhasználók jelezzék a visszaéléseket annak a „bizalmat és biztonságot fenntartó” csapatai felé. A „bűncselekménynek tűnő” online megnyilvánulások esetén a társaság más eljárási szabályok alapján együttműködik a rendőrséggel.29 Az ilyen jellegű közlések puszta mennyiségéből is következik, hogy csupán ezek töredéke esetében indul büntetőeljárás. A Facebook szintén a „közösségi” mércékre hagyatkozik (pontosabban a saját mércéjére azzal kapcsolatban, hogy mi minősül elfogadható, illetve elfogadhatatlan használatnak), amelyek alapján a felhasználók többek között nem fenyegethetnek vagy zaklathatnak másokat. A Twitterrel összevetve azonban a Facebook felhasználói lényegesen nagyobb ellenőrzést gyakorolhatnak az interakcióban álló „barátok” felett, az adatvédelmi beállítások között pedig ki tudják zárni az ellenséges felhasználókkal való kapcsolattartás lehetőségét, illetve e személyeket megakadályozhatják a bejegyzések megtekintésében. A felhasználók emellett értesíthetik a Facebookot a sérelmezett megjegyzésekről és zaklatásról. A társaság szerint ez a bejelentésen és rendezésen alapuló megoldás sikeresen ösztönzi a felhasználókat arra, hogy bizonyos bejegy­zések (pl. a felhasználóról készült fénykép) eltávolítására kér