Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc utáni bécsi sajtópolitika egyik kulcsembere* Eduard Lackenbacher tevékenysége az 1850-es évek elején, különös tekintettel frankfurti kiküldetésére

Szerző: Manhercz Orsolya,
Dátum: december 22, 2016 12:00 de.
PDF letöltése
2016/2

A kutatások során az 1849 utáni sajtószabályozás területén bel- és külföldön működő politikusok és hivatalnokok között többen is a vizsgálat látókörébe kerültek. A miniszterelnök-külügyminiszter Felix Schwarzenberg, illetve az egymást követő két belügyminiszter, Franz Stadion és Alexander Bach mellett 1852-től Johann Kempennek, a Legfelső Rendőrhatóság vezetőjének is jelentős szerep jutott a sajtó ellenőrzése terén. Az átnézett levéltári forrásokban azonban gyakran előfordult egy kevésbé ismert név is: Eduard Lackenbacheré. Jelen tanulmányban bemutatjuk az alacsonyabb pozícióban lévő, de annál nagyobb szerepet vállaló Lackenbacher a sajtóügy területén végzett bel- és külföldi tevékenységét.

1. Bevezető gondolatok

Az 1848–1849-es forradalmi hullám végigsöpört a Habsburg Birodalomban, veszélyeztetve annak fennmaradását, nagymértékben átalakítva társadalmi és politikai rendszerét. A sajtószabadság megvalósulása, amely a ’48-as követelések középpontjában állt, ugyancsak megbolygatta a korábbi rendet, rendszert. A sajtóhoz kötődő intézmények, illetve a sajtópiac változása új helyzetet és új hatalmat teremtett, amelyekkel a helyzetét stabilizáló Habsburg-hatalomnak is szembe kellett néznie. A bécsi kormányzat egyik fontos célja volt a sajtószabadság kihirdetése után megindult folyamatok megállítása, sőt visszafordítása. Erre a forradalmi megmozdulások leverésével a birodalom egyre nagyobb területén sor került, kiindulópontnak mindenképpen Bécset tekinthetjük.

Az 1848. októberi bécsi forradalom leverése után a várost meghódoltató Windisch-Grätz azonnal korlátozta a sajtó szabadságát, az ostromállapot idejére elrendelte a lapok kiadásának beszüntetését, kivéve a Wiener Zeitungét, amely a kormány hivatalos szócsöveként funkcionált.1 A sajtószabadság fokozatos visszaszorítását szolgálták Ludwig Welden táborszernagy intézkedései is, aki Bécs katonai és politikai kormányzójaként igyekezett végrehajtani a Franz Stadion belügyminisztertől kapott utasításokat.

A bécsi belügyminisztériumban 1848 őszétől lázas munka folyt a forradalmi irányok és csoportok megregulázása érdekében, és ezen a téren kiemelt szerepet kapott a sajtó ügyének rendezése, amiben több minisztérium is érintett volt. A belügyminisztérium mellett az igazságügyi, a külügyi és kereskedelemügyi tárca is bekapcsolódott az ezen a területen folyó munkába. Így kerülhetett először kapcsolatba Eduard Lackenbacher (1813–1869) Bach igazságügy-­miniszterrel, és indulhatott el azon a pályán, amelynek fő irányát a következő években a sajtó­ügy adta.

2. Eduard Lackenbacher a belügyminisztérium szolgálatában

Lackenbacher 1834 és 1848 között a bécsi pénzügyminisztérium osztályvezetője volt.2 1848 decemberében már Stadion belügyminiszter szolgálatában állt, és több sajtóval kapcsolatos ­rendelkezés megfogalmazásában is szerepet kapott. Feltehetőleg ő jegyezte le azt az átiratot, amelyet a belügyminisztérium küldött Weldennek, Bécs katonai és polgári kormányzójának, valamint a tartományi vezetőknek a napisajtó megregulázása tárgyában.3 1849 elején hasonló tárgyú fogalmazványok végén találjuk Lackenbacher nevét.4

1848 nyarán változások történtek a Schwarzenberg-kormányban, Stadion gróf betegsége miatt visszavonult, helyét először ideiglenesen, majd szeptembertől véglegesen Bach foglalta el a belügyminisztérium élén. Lackenbacher ekkor vált Bach közvetlen munkatársává, a belügyminisztérium elnöki irodájába került, ahol rövid időn belül osztály-, majd miniszteri tanácsos lett.5

2.1. Lackenbacher tevékenysége a frankfurti kiküldetésig

2.1.1. Az 1849-es sajtótörvény

A polgári és a katonai hatóságok mozgástere 1848 őszétől 1849 tavaszáig korlátozott volt a sajtó elleni fellépések terén, ezért szükség volt egy, az új kormányzat szellemiségének megfelelő törvényre. Az 1849. márciusi olmützi alkotmány kibocsájtását néhány nappal követte a sajtótörvény (Preßgesetz/PreßG 1849) megjelenése (1849. március 13.), amely az alkotmány 5. paragrafusában foglaltakat egészítette ki.6 Az itáliai területekre és Magyarországra nem volt érvényes, illetve a Prágában és Bécsben érvényben lévő ostromállapot is korlátozta bevezetését. Mindenesetre a törvény megszületésével megteremtődött a sajtóvétségek elleni fellépés alapja, illetve annak a lehetősége, hogy a későbbiekben tovább szigorítsák a korlátozásokat.

Az 1849-es törvénnyel kapcsolatban számos probléma merült fel a végrehajtó hivatalok részéről, életbe lépése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért igen korán szóba került a felülvizsgálata.7 A Lackenbacher által ebben az időszakban fogalmazott iratok alapján jól érzékelhető, hogy milyen nehézségek adódtak a márciusi törvény végrehajtása kapcsán. Már 1849 júniusában érkeztek Bécsbe olyan jelentések, amelyek felvilágosítást kértek bizonyos paragrafusok értelmezéséhez,8 egyúttal jelezték a törvény hiányosságait.9 Ennek kapcsán Lackenbacher 1850 és 1851 folyamán számos tartományi vezetővel levelezett, illetve foglalkozott a birodalom diplomáciai misszióinak a házalással kapcsolatban küldendő utasításokkal is.10

2.1.2. A német sajtó feltérképezése

Lackenbacher a német sajtóviszonyokkal is megismerkedett, mivel 1850 elején utazást tett Dél-Németországban abból a célból, hogy felmérje az ottani lapokkal való kapcsolatfelvétel lehetőségét. Jelentését Bach Felix Schwarzenberg rendelkezésére bocsájtotta, kiemelve belőle néhány jelentős eredményt, kapcsolatot: Johann Sporschill (Lipcse), Hermann Ebner11 (Frankfurt, Journal de Francfort), Eduard Baumann (Frankfurt).12

A jelentést részletesebben megvizsgálva kirajzolódik az a hálózat, amellyel a bécsi kormány már ekkor számolhatott. Lipcsében Grüner konzulhelyettes irányítása alatt működött Sporschill, aki a következő lapokat látta el osztrákbarát cikkekkel: Rhein und Moselzeitung (Koblenz), Rheinisch Westphälische Zeitung (Elberfeld), Rheinische Volksfalle (Köln), Karlsruher Zeitung (Karlsruhe), Augsburger Postzeitung (Augsburg), Schlesische Zeitung (Breslau), Frankfurter Oberpostamtszeitung (Frankfurt), Die Fackel (Grimma). Sporschill mindemellett brosúrákat is készített. Lackenbacher az újságíró tevékenységét támogatandó arra hívta fel a figyelmet, hogy szükséges lenne folyamatosan ellátni őt megbízható és friss hírekkel.13

Lackenbacher hasonló lépéseket javasolt Frankfurt esetében is, ahonnan egész Dél-Németországra hatást lehetett gyakorolni. Frankfurtban Hermann Ebner volt az a személy, akin keresztül további 14 újságírót lehetett mozgósítani Bécs érdekében. A frankfurti lapok közül Lackenbacher a Journal de Francfort francia nyelvű lapot emelte ki, amelyet diplomáciai körökben, illetve Oroszországban és Itáliában egyaránt sokan forgattak, ráadásul az újság forrásként szolgált a többi francia lap számára. Mindezek alapján fontos lett volna a Journal de Francfort-t ellátni francia nyelvű cikkekkel. A lap szubvencióra nem tartott igényt, csak annyira, hogy egy körlevélben ajánlják az összes osztrák követségnek és konzulátusnak. A lap tulajdonosa, Vrints báró cserébe nemcsak az osztrákbarát írások megjelentetését vállalta volna, hanem azt is, hogy postaigazgatóként az osztrák érdekek szolgálatába állítja a meglévő kapcsolatait más szerkesztőségekkel.14

Lackenbacher első jelentésében felmerült annak a lehetősége, hogy az osztrák kormány megvásárolná a frankfurti Oberpostamtszeitungot Taxis hercegtől, és a lap politikai részének szerkesztését Dr. Baumannra bíznák. A frankfurti Oberpostamtszeitung megvételét azért szorgalmazta Lackenbacher, mert a lap az osztrák kormány ellenfeleinek szócsöveként szolgált, és szoros kapcsolatban állt a poroszbarát Wahlkamp szász-weimari titkos tanácsossal. A korábbi megbeszélések Taxis herceggel sikertelennek bizonyultak, ezért Lackenbacher ajánlólevelet kért, hogy folytathassa a tárgyalást.15 A javaslat végrehajtásáról ez idáig nem találtunk adatot, feltehetően elvetették, Lackenbacher pedig új feladatokat kapott Bécsben.

Többek között az ő kézírásával készültek azok az észrevételek, amelyek az 1851. január 1-jétől életbe lépő magasabb portódíjak kapcsán vizsgálták a Bécsben kapható birodalmi újságok árának növekedését. Az összeállítás laponként végigvette a drágulás mértékét,16 illetve megadta a Bécsben kapható külföldi lapok árát. Az eredmények alapján jól kirajzolódott a bécsi ­lapok hátrányos anyagi helyzete.17 Az 1851-es év Lackenbacher számára a bécsi sajtóügyi munkálatokkal és a politikai vezetésben bekövetkező változásokkal együtt járó feszültségek mellett egyéb élményeket is hozott: az év végén Frankfurtba utazott mint osztrák sajtóügyi szakember.

2.2. A frankfurti kiküldetés, 1851–1852

Az 1848–1849-es forradalmi időszak után a német államok alkotmányos monarchiává alakultak át, kivéve a Habsburg Birodalom, amely egy rövid, az alkotmányosság látszatát fenntartó perió­dus után ismét abszolutisztikus állammá vált. A német egység kérdése továbbra is nyitott maradt, Poroszország és Ausztria versengése a vezető pozícióért eleinte az osztrák irány erősödését hozta, amennyiben 1850-ben sikerült helyreállítani a Német Szövetséget és benne Ausztria vezető szerepét.18

A porosz cél, egy unió porosz irányítással, ami a politikai szövetség mellett – piacot teremtve a porosz ipar számára – gazdaságilag is erősítette volna az országot, csak rövid időre ­valósult meg. 1850 szeptemberében osztrák kezdeményezésre és irányítással ismét összeült a szövetségi gyűlés Frankfurtban. Poroszország és az unióhoz tartozó további 22 állam azonban távolmaradt. Az osztrákbarát államok, Bajorország, Württemberg, Szászország és Hannover ­elküldték képviselőiket. Mindezzel párhuzamosan katonai téren is kiéleződött Ausztria és ­Poroszország szembenállása. Hessen‒Kassel porosz megszállása, a háború lehetősége maga után vonta az orosz cár közbelépését, aminek köszönhetően 1850. november 28-án megszületett az olmützi szerződés. Pontjai Poroszország számára voltak kedvezőtlenek:

– a jövőben csakis Ausztriával egyetértésben kezeli a német ügyeket;

– csapatait kivonja Hessenből;

– feloszlatja az uniót;

– támogatja a Német Szövetség ismételt felállítását.19

A Német Szövetség visszaállítása után Schwarzenberg osztrák miniszterelnök és külügy­miniszter terve az volt, hogy az egész Habsburg Birodalmat belépteti a szövetségbe, valamint a német vámunióba, azonban ezt a német államok 1851-ben elutasították.20

2.2.1. A frankfurti szövetségi gyűlés

A gyűlés nem a német nép, hanem a német kormányzatok fórumaként működött, tagjai nem egyéni elgondolásuknak, hanem kormányuk utasításának megfelelően jártak el. Mindez folyamatos kapcsolattartást – levelezést – követelt a kiküldött képviselő és a kormány között, ami lényegesen lassította a gyűlés munkáját. Ausztria volt a szövetségi gyűlés elnöke, szavazategyenlőség esetén az osztrák döntés volt a mérvadó. A szövetségi gyűlés nem az államok összességét jelentette csupán, azok felett állt, törvényeket hozhatott, és szövetségi ítéleteket hajthatott végre.21

Az 1850-es évek elején a frankfurti szövetségi gyűlés az osztrák–porosz rivalizálás egyik csatatereként (is) funkcionált. A vizsgált időszakban osztrák részről a Frankfurtba kiküldött szövetségi követ, Friedrich von Thun und Hohenstein gróf (1810–1881) volt. Poroszország frankfurti képviseletét Theodor Heinrich Rochus von Rochow (1794–1854) látta el,22 majd 1851 júliusában Otto von Bismarck vette át a posztot, aki határozottan és támadó szellemben lépett fel Ausztria ellen.23

2.2.2. A német sajtóügy kérdése

A sajtó kapcsán már 1846-ban felmerült a szorosabb szabályozás szükségessége szövetségi szinten, ezért – porosz kezdeményezésre – 1847-ben a kormányzatok küldötteket választottak, akiket instrukcióval ellátva küldtek Frankfurtba. A felmerült problémák között szerepelt a sajtószabadság bevezetése, illetve a cenzúramentes sajtó szabályozása.24

Nem a forradalom vezetett el tehát a sajtószabadság mérlegeléséhez, hanem már 1848 előtt felmerült a lehetősége. Az okok között egyrészt szerepelt a közvélemény ereje, amennyiben az újságolvasó polgárokat többé nem lehetett visszatartani attól, hogy ne csak értesüljenek a politikai lépésekről, hanem részt is vegyenek azokban. Másrészt az üzleti könyvkereskedelem és a sajtó érdekképviselőinek nyomása is érvényesült. A kormányzatok hajlandók voltak lemondani a cenzúráról, de egyúttal továbbra is biztosítani kívánták az állami véleménymonopóliumot. Azonban az új rendelkezések és a szövetségi sajtótörvény kidolgozására már nem maradt elegendő idő, a frankfurti gyűlés 1848. július 12-én feloszlott, hogy átengedje a teret a népképviseleti úton megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlésnek.25

Az 1848-as forradalmak felgyorsították a reformfolyamatokat, így a sajtószabadság kihirdetését is,26 ami a forradalmi csoportok legfőbb követelései között szerepelt. A fentiekben láthattuk, hogy a forradalmi hullám leverése után hogyan lépett fel a bécsi kormányzat a sajtó korlátozása érdekében. Hasonló eszközökhöz nyúlt a porosz kormányzat is a sajtó szabályozása, irányítása és befolyásolása terén,27 ami alapján elképzelhető lett volna az egyetértés a két nagyhatalom között a szövetségi sajtópolitika kapcsán. Az egyetértés azonban csupán egyetlen szempontból érvényesült: mindkét nagyhatalom véleménye egyezett abban, hogy az 1848-as demokratikus intézményeket és a forradalmi sajtó működését meg kell szüntetni, azonnal betiltandók a republikánus, szocialista és kommunista újságok.28

A szövetségi gyűlésből kiküldött politikai bizottságot megbízták azzal, hogy dolgozzon ki „általános szövetségi határozatokat a sajtószabadsággal való visszaélés megakadályozására”. A bizottság munkáját segítendő előírták egy szakemberekből álló albizottság létrehozását. Mindez a frankfurti szövetségi gyűlés 23. ülésén (1851. szeptember 20.) merült fel. Az eseményekre ­reagálva Schwarzenberg miniszterelnök-külügyminiszter arra kérte Bach belügyminisztert, hogy mielőbb jelöljenek ki egy – a frankfurti bizottságba küldendő – osztrák szakembert, és készítsenek számára részletes instrukciót. Utóbbi december elejére el is készült, a feladatra Lackenbachert jelölték ki.29

Fent részletesen bemutattuk Lackenbacher korábbi tevékenységét, láthattuk, hogy komoly tapasztalatokkal rendelkezett a sajtóügy terén, mind a Habsburg Birodalom, mind bizonyos a német területek, illetve a különösen fontos Frankfurt viszonylatában. Személye megfelelő választásnak tűnt, hogy képviselje az osztrák érdekeket abban a szövetségi bizottságban, amely a közbiztonság és rend fenntartása érdekében, különösen a sajtó vonatkozásában készült rendelkezéseket hozni a Német Szövetség számára. Szűkebben megjelölve a bizottság feladatát, a tagoknak a sajtószabadsággal való visszaélés megakadályozására kellett javaslatot kidolgoznia. Az osztrák küldött, Thun gróf szeptember 21-i jelentéséből kiderül, hogy a jelentés elkészültéig sajtóügyben járatos szakembert küldött Poroszország, Szászország, valamint a Hesseni Nagyhercegség, Hannover viszont nem kívánt részt venni ebben a munkálatban.30

A szakbizottság valóban négy taggal alakult meg. Ausztriát Lackenbacher osztálytanácsos, Poroszországot Karl Ludwig Zitelmann kormányzati gyakornok, Szászországot (Ernst Gotthelf) Gersdorf udvari tanácsos, Hessent (Friedrich Georg von) Bechtold miniszteri tanácsos képviselte. A kiküldött szakemberek rangja alapján már gyanú ébredhet bennünk, hogy a porosz kormány talán kevésbé vette komolyan az ügyet, mint a többi kormányzat. Erre a következtetésre jutott maga Lackenbacher is, aki Zitelmannt jelentéktelen emberként jellemezte mind hivatali rangját, mind képzettségét és képességeit tekintve.31 Úgy tűnhetett, hogy Zitelmann személye nem biztosít megfelelő súlyt a porosz szempontok érvényesítéséhez, azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Zitelmann mögött Frankfurtban ott állt Bismarck, illetve Berlinben Otto Theodor von Manteuffel miniszterelnök, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a bevezetésre kerülő szövetségi reformok nem lehetnek befolyással a porosz alkotmányra.32

2.2.3. A bécsi instrukció 33

1. Általános irányelvek

A Lackenbacher számára kidolgozott utasítás, amit a következőkben összefoglalunk, egyaránt tartalmazott általános és konkrét elveket. Korábbi – a sajtóügy terén végzett – munkásságát ­ismerve, élünk a gyanúval, hogy az utasítást maga Lackenbacher fogalmazta meg a készülő ­osztrák sajtótörvény-javaslat alapján. Az általános irányelveket a következőkben foglalták össze:

– a sajtóval való visszaélés az államrend és a monarchikus alapelv megsértése mellett a szövetségi alapelveket is veszélyezteti, ezért szükségesek a kiterjedt törvényi intézkedések;

– emellett a Habsburg Birodalom speciális igényeit is szem előtt kell tartani (mivel a Habsburg-monarchia speciális belső viszonyaiból adódóan a féktelen sajtó nagy károkat okozhat az államszerkezetben, szükség van kivételes óvatosságra és korlátozásokra);

– amennyiben a szövetség területére nézve nem alakítanak ki megfelelő, általános intézményrendszert, hosszú távon ezek sem fogják kiállni a próbát, és ez Ausztria befolyásának csökkenésével járhat;

– ezért Ausztria számára fontos, hogy a sajtó mozgását Németországban is a császári állam belső viszonyainak megfelelően szabályozzák, ezáltal a német sajtó birodalmon belüli korlátozására is ritkábban kerülne sor.

A javaslat készítői számoltak azzal, hogy nem minden tagállam lesz készséges partner abban, hogy a sajtótörvény előkészítésekor tekintettel legyen az osztrák viszonyokra, ezért arra utasították Lackenbachert, hogy ezekkel a szempontokkal ne hozakodjon elő nyíltan, hanem érvelését az általános német viszonyokból vezesse le, illetve érveit a tagállamok közös érdekeire és igényeire alapozza. A bécsi kormányzat óvatosságra intette tehát a szakembert, illetve arra, hogy a kezdeményezést esetleg engedje át a bizottság baráti tagjainak.

2. Konkrét alapelvek

Az utasítás a továbbiakban a porosz elgondolást követi, amennyiben hangsúlyozza, hogy nem szabad beavatkozni az egyes államok törvényhozásába, vagy a szövetségi hivatalok hatáskörébe olyan feladatokat felvenni, amelyek az egyes kormányok hatáskörébe tartoznak. A szövetségi hatóságok felügyeleti jogát kell rögzíteni a szövetségi törvényben, valamint a szövetségi alapelveket, amelyek az egyes államok számára normaként szolgálhatnak; egyúttal azon kormányok az esetében, amelyeknél hiányzik az erő vagy az akarat ahhoz, hogy saját maguk lépjenek fel a sajtóval való visszaélés ellen, a Szövetségnek kell átvennie ezt a feladatot. A bécsi vezetés számolt azzal is, hogy a téma komoly ellenkezésre talál majd a sajtóban és a nyilvánosság köreiben, ezért a részletek kidolgozását az egyes kormányokra kívánta bízni.

Fontos szempont volt a szövetségi sajtótörvény kidolgozása kapcsán, hogy a nagyobb német államok egy része már rendelkezett sajtótörvénnyel, amely vagy a forradalmak utáni évekből származott, vagy azok tapasztalatai alapján lett kiegészítve, szigorítva. Ezek a törvények nagyrészt tartalmazták azokat a represszív szabályokat, amelyeket a törvényhozás hatékonyan alkalmazhat. Másrészt az egyes államok törvényei nem annyira az alapelveikben különböztek, sokkal inkább a büntetések mértékét és az alacsonyabb szintű intézkedéseket tekintve. Teljes összehangolásukra nyilvánvalóan nem kerülhetett sor, ezért a bécsi kormányzat úgy gondolta, hogy a nagyobb államok törvényeinek kell iránymutatóként szolgálniuk, ezeket kell összehasonlítani, és azokból a fő szempontokat kiválasztani. Az így meghatározott alapelveket a tagállamoknak kötelezően át kellene venniük a saját törvényükbe, ezeket természetesen a szövetségi törvény is előírná. A legfontosabb alapelvek alatt osztrák részről az alábbiakat értették:

I. a nyomtatott kiadványok kiadásának és forgalmazásának joga;

II. a kolportázs, a plakátolás és a házalás általános tilalma;

III. a kiadványok tartalmáért vállalt felelősség kérdése (az osztrák szakembernek erre nézve az Ausztria számára készült új törvény pontjai irányadók);

IV. a periodikus kiadványok kiadásának feltételei – mérlegelendő:

a) a kiadó, nyomdász, felelős szerkesztő stb. személye;

b) a kaució beépítése;

c) a sajtóbélyeg bevezetése;

d) a postai díjtételek kérdése;

V. a köteles és mintapéldányok beküldése, valamint az ezzel kapcsolatos a határidők kérdése;

VI. a lefoglalás joga és annak következményei.

A büntetéseket tekintve az volt a kitűzött cél – legalábbis bécsi szemszögből –, hogy az államszövetség általánosságban a vallás, az erkölcs, a törvény, a tulajdon és a család, valamint különösen a Német Szövetség alapelvei mellett álljon ki. Mindez konkrétan a monarchikus eszme, a nyilvános nyugalom és rend, a Szövetség és az egyes kormányok autoritása, illetve az uralkodók, a közintézmények és -hivatalok tisztelete és biztonsága, végül a katonaság és a társadalmi hierarchia védelmét jelentette. A szakemberekből álló bizottságnak ehhez kapcsolódóan azzal kellett foglalkoznia, hogy

– a sajtóvétségek, amelyek a súlyos bűncselekményekkel egyenrangúak, külön megnevezendők-e;

– az ezekre vonatkozó büntetés mértékét az általános büntető törvénykönyvben vagy a sajtótörvényben kell-e meghatározni;

– milyen jogi következményekkel járjon az egyes szövetségi államokban bekövetkezett lefoglalás, elítélés és elkobzás;

– mely bíróságok legyenek kompetensek sajtóügyekben (elkerülendő az esküdtbíróságok alkalmazása).

A represszív szabályozás kapcsán a bécsi utasítás más intézkedések bevezetését is javasolta, mivel úgy gondolták, hogy az utóbbi időben az is bebizonyosodott, a represszív rendelkezések nem elegendők, és a bírósági eszközök többé vagy kevésbé hatástalanok. Ebből következik, hogy szükséges adminisztratív intézkedések útján is befolyást gyakorolni a sajtóra, amelyek hatékonyságát Ausztriában az addigi tapasztalatok bizonyították. Az adminisztratív megoldások között az alábbiakat találjuk:

– a veszélyes tartalmú külföldi nyomtatványok betiltása;

– az iparengedély megvonása a kiadótól, a terjesztőtől és a nyomdásztól;

– a postai terjesztés megvonása;

– az időszaki kiadványok elnyomása.

3. További, szem előtt tartandó elvek

Az utasítás óvatosságra inti az osztrák szakembert, és javasolja, hogy mérje fel a többi kormány szándékát, és olyan célokra koncentráljon, amelyek valóban sikerrel vagy legalább a nagyobb államok egyetértésével kecsegtetnek. A taktikus fellépésre való buzdítás hátterében az attól való félelem állt, hogy Ausztria a nyilvánosság előtt kellemetlen helyzetbe kerülhet, és ezzel – Ausztria kárára – egy másik állam (nyilván Poroszország) népszerűsége növekszik. Lackenbachernek ezért a munkálatok folyamán rendszeresen ki kellett kérnie Thun gróf szövetségi követ beleegyezését, illetve tőle kaphatott felvilágosítást az egyes tagállamok egymáshoz való viszonyáról. Emellett természetesen a bécsi kormányzatot is rendszeresen tájékoztatnia kellett az ügy alakulásáról.

Eleinte tehát a bécsi miniszterek is csak alapelvként gondolták megvalósítani a sajtóügy szövetségi szabályozását, mégis egy egész kívánságlistát állítottak össze.34 Az osztrák kormány jól láthatóan a Habsburg Birodalom számára készülő sajtótörvény alapelveit kívánta kiterjeszteni az egész szövetségre. Az egyezések (kaució, köteles példányok, utólagos ellenőrzés, a sajtóvétség esetén büntethető személyek körének kijelölése stb.) szembetűnők, és egy helyen az utasítás konkrétan is utal a bécsi rendelkezésekre. Ugyanakkor osztrák részről számoltak egyes államok – elsősorban nyilván Poroszország – ellenállásával, ezért óvatosságra intették Lackenbachert, és figyelmeztették a német államok közötti ellenséges, illetve baráti kapcsolatok kihasználható­ságára.

2.2.4. A porosz irányelvek

Porosz részről két pontot tartottak igazán lényegesnek. Egyrészt a napisajtó veszélyességét hangsúlyozták, másrészt azt, hogy a hatalom törekedjen a sajtó kontrollálására, belátva, hogy az újságokon keresztül sokan vesznek részt a politikában. A szövetségi hatalom feladata ebből kifolyólag mintát nyújtani a kormányoknak. Ezt az egyszerű megoldást némiképp beárnyékolta a kérdés, hogy mennyire készek az egyes kormányok arra, hogy a saját hatalmukból átadjanak a szövetségi hatóságoknak. Porosz részről az az elv érvényesült, hogy a Szövetség ne avatkozzon be a porosz belpolitikába, mármint abban az esetben, ha a szövetségi irány szembemegy a porosszal.35 A berlini kormány elfogadta Bismarck véleményét, miszerint csupán arra van szükség, hogy a sajtó felügyeletére vonatkozó törvénykezés az egyes tagállamokban biztonságot nyújtson a visszaélésekkel szemben.36

2.2.5. A szövetségi szakbizottság működése

A bizottság első ülése előtt az osztrák és a porosz tag előzetesen egyeztetett, és a megbeszélésnek megfelelően Lackenbacher lett az elnök, aki bejelentette, hogy két pontot kell szem előtt tar­tani: 1. általános szövetségi sajtónormákat fognak kidolgozni; 2. a tárgyalások a porosz sajtótörvényhez igazodnak.37

Az előzetes egyeztetések ellenére már az első ülés az osztrák–porosz ellentét jegyében telt, és a feszültség a későbbiekben tovább fokozódott. Mivel a poroszok a saját sajtótörvényükhöz (1851. május 12.), az osztrákok pedig a készülő bécsi sajtótörvény-javaslathoz ragaszkodtak, szinte kizárt volt a megegyezés. Ezt az előfeltevést igazolták az események. Bár a szakemberek a következő üléseken pontról pontra végigmentek a porosz sajtótörvényen, és jó néhány elemével egyetértettek, Lackenbacher javaslatait – a porosz szakember vonakodása miatt – nem fogadták el.38 A következőkben sikerült megegyezni:

– az adminisztratív koncessziómegvonás joga;

– köteles példány letétbe helyezése a rendőri hatóságoknál;

– impresszumszabályozás;

– a kolportázs és a házalás tilalma;

– kauciós szabályok az időszakosan megjelenő kiadványokra vonatkozóan;

– a hivatalos vagy magánjellegű helyreigazítások megjelentetésének kötelezettsége;

– az előzetes rendőri lefoglalás érvényessége a bírói döntésig;

– a megosztott és fokozatos felelősség elve;

– és a postai értékesítés adminisztratív megvonásának lehetősége.

Az osztrák javaslatok, amelyeket nem fogadott el a bizottság, a következők voltak:

– részletes büntetőjogi szabályozás felvétele a javaslatba;

– az esküdtszéki bíráskodás intézményének megszüntetése sajtóvétségek esetén;

– szabályok szövetségi hatókörrel:

= egy állandó sajtószindikátus (ellenőrző grémium állandó tagokkal) felállítása;

= az országos elkobzási határozatok érvényessége az egész Szövetség területén.

A szakbizottság ötödik és egyben utolsó ülésén, 1851. december 17-én abban egyeztek meg a tagok, hogy a tárgyalások alapján az osztrák és a hesseni szakember kidolgoz egy szövetségi sajtótörvény-javaslatot. A két szakember a szász tagot is bevonta a munkálatokba, vagyis egyedül a porosz Zitelmann maradt ki belőle. Lackenbacher hajlott arra, hogy a mielőbbi megegyezés érdekében engedjenek a berlini követeléseknek, azonban Bécsből ezzel ellenkező utasítást kapott. Schwarzenberg a végsőkig ragaszkodott a „nemzetek feletti” szabályokhoz,39 amelyeket a hesseni és a szász küldött hajlandó volt elismerni, azonban porosz részről ellenkezésre lehetett számítani.40

Nem egyértelmű, hogy mi volt a bécsi szakember, illetve az osztrák kormány célja azzal, hogy a szakbizottság szintjén megkerülték a berlini küldöttet. Az akció talán Zitelmann személyének szólt, hiszen Lackenbacher szükségesnek tartotta, hogy az elkészült javaslat eljusson a Szövetség politikai bizottsága porosz tagjához is. A szokásos ügymenet nem túl diplomatikus figyelmen kívül hagyása miatt jócskán elhúzódott az ügy, a berlini kormány ugyanis elhatározta, hogy saját javaslatot dolgoz ki.41

2.2.6. Az 1852 tavaszi frankfurti tárgyalások Lackenbacher szemszögéből

Alexander Bach hagyatékában fennmaradt egy levél, amelyet Lackenbacher küldött Frankfurtból a miniszternek 1852. május 11-én.42 A levélhez Lackenbacher egyúttal csatolta a szövetségi sajtótörvény-javaslatot, annak indoklását és egy emlékiratot. A levélben Lackenbacher az osztrák szándék érvényesüléséről, vagyis a kiküldetés sikeréről számol be, azonban utal a porosz ellenállásra is, amely megakadályozta a javaslat benyújtását. A szakember kitér arra, hogy a poroszok különvéleményt készítettek, emiatt nem küldhette a szakbizottság az anyagot a szövetségi gyűlésnek.43

A jelentés alapján megerősíthetjük, hogy Lackenbacher a porosz biztost alkalmatlannak találta. Ennek az egyik oka az volt, hogy Zitelmann minden egyes betűt külön elküldött Berlinbe, ahol hagyták elfeküdni a dolgot. Lackenbacher úgy értékelte, hogy a porosz kormány célja az időhúzás volt, talán azért is, mert Bismarck nem tartózkodott Frankfurtban. A Bismarckot helyettesítő tanácsos megígérte az osztrák delegációnak, hogy a hét végéig átadják a porosz szakember jóváhagyását. Thun, aki másnap Bécsbe utazott, meghagyta, hogy Lackenbacher ­várja meg azt, mivel időközben Bismarck – az osztrák küldött távollétében – átveheti az el­nökséget. Lackenbachernak azért kellett Frankfurtban maradnia, nehogy valami „álnokság” történjen.

Lackenbacher reményét fejezte ki, hogy Thun biztosítja a bécsieket arról, nem rajta múlott a tárgyalások elhúzódása, olyan hátráltató tényezőkkel és vonakodással kellett megküzdenie, amelyeken nem tudott úrrá lenni. Ugyanakkor az 1851-ben kapott utasításnak megfelelően járt el, amikor feltérképezte a többi kormány szándékát. Bajorország, Württemberg, Szászország, Baden és Hessen küldötte megengedte, hogy bizalmas úton megismerje az előterjesztéseiket, ezekből néhány gondolatot beemelt a javaslatba, a többi pontot a mellékletbe tette. Már ezen előterjesztések összevetésekor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet minden javaslatot figyelembe venni, mert több ponton is ütköztek egymással. Volt ugyanakkor olyan állam is (Kurhessen), amely az új alkotmányában a sajtóügy tekintetében teljesen a szövetségi törvényre hagyatkozott. A javaslatról a nassaui és az anhalti küldött is kedvezően nyilatkozott, és azt kívánták, hogy a Szövetség végre döntésre jusson.

Lackenbacher úgy vélte, hogy szavazás esetén a többség nem kétséges, azonban Poroszország őszinte együttműködése nélkül nem látta biztosítottnak a széthúzás megszüntetését. Természetesen azt is tudta, hogy amennyiben a poroszok és a velük szomszédos államok nem tartják be a Szövetség döntését, Ausztria nyilván akkor sem fog háborút kezdeni a poroszokkal a sajtó miatt.

Lackenbacher feltehetően már ekkor számolt a sajtótörvény-javaslat kudarcával, és arra a következtetésre jutott, hogy ha a porosz lapok továbbra sem hagyják abba az Ausztria, illetve a délnémet államok elleni akciókat, akkor osztrák oldalon sem kell olyan szorosan fogni a gyeplőt. A szakember azonban azt is jelezte, hogy ennek a megoldásnak számos hátrányos következménye lehet. Egyrészt a kormányoknak nem lesz tekintélye a közvélemény előtt, és a napisajtó eltúlzott szerepe soha nem szűnik meg. Lackenbacher remélte, hogy a porosz kormány megtanulja a leckét, és mindez valamivel korrektebb állásfoglalásra készteti Berlint. Lackenbacher javaslatában a következőket emelte ki:

– a munkálat nem lett „szép”, sok változtatás volt benne;

– az óvatosság sok megfontolást meggátolt, inkább célozgatni lehetett bizonyos dolgokra, mint kivitelezni azokat;

– a szövetségi aktákban már sok mindent deklaráltak ezzel kapcsolatban, ezért elhagyta a díszítéseket;

– a javaslat teljesen megfelel a kapott utasításnak, és sikerült a német államok többségének támogatását is megszerezni;

– a csatolt emlékiratot Bechthold miniszteri tanácsos készítette, annak rövidített változatát tervezték az ajánlólevél elejére illeszteni mint történeti áttekintést.

Lackenbacher összességében úgy érezte, hogy megoldotta a rábízott feladatot, legalábbis annyira, amennyire neki azt kifejezetten kötelességévé tették. Igyekezett, hogy az ügyet gon­dosan megalapozza, de közben ügyelt arra, nehogy a bécsi kormányt kapkodással nevetségessé tegye. Remélte, hogy még Thun ottléte alatt ő is visszaérkezik Bécsbe, hogy szóban is tájékoztathassa Bachot több, a sajtóval kapcsolatos dologról, amelyeket Bécsben is alkalmazni le­hetne. A szakember tehát a frankfurti kiküldetés során nemcsak az eredetileg kitűzött feladatot igyekezett megoldani, hanem tapasztalatokat is gyűjtött, amelyeket Bécsben is hasznosítani lehetett.

Lackenbacher három nappal később íródott, következő levelében arról számolt be, hogy a porosz kormány továbbra is húzza az időt, további két hetet kértek a különvélemény kiegészítésére. Bismarck Berlinbe küldte a munkálatot, ahonnan néhány héten belül nem várható válasz. Lackenbacher jelezte, hogy mindezt Thunnak is megírja, és visszatér Bécsbe, ha lehetséges, mert feleslegesnek tartja, hogy ott időzzön, ami ráadásul a kincstárt is terheli. Ugyanakkor azt sem szerette volna, ha végül a hátuk mögött küldenék el a javaslatot a Szövetségnek.44

2.2.7. A szövetségi sajtótörvény-javaslat sorsa

Lackenbacher bizakodó hozzáállása ellenére a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Amikor meghívására a szakemberek 1852. május 29-én ismét találkoztak, már mindenki előtt világossá vált, hogy a politikai bizottság elé két javaslat fog kerülni: az osztrák–hesseni és a porosz. További időveszteséget okozott, hogy Lackenbacher ezután még egyszer átdolgozta az első javaslatot, majd Zitelmann és a porosz küldöttség bevonása, illetve a berlini javaslat csatolása nélkül osztotta ki a frankfurti küldöttek között. Hat hónapnyi tárgyalássorozat után, 1852. június 23-án készült el a politikai bizottság jelentése, ami megnyitotta az utat a javaslatok előtt a szövetségi gyűlés plénuma felé.45 Ezzel Lackenbacher küldetése is befejeződött, innentől kezdve Thun gróf hatáskörébe tartozott a javaslatok sorsa, neki kellett felvennie a harcot a porosz féllel, vagyis Bismarckkal.46 A két javaslat – bizonyos részletkérdésektől eltekintve – valójában csak néhány ponton tért el igazán egymástól, mégis további két évbe telt, mire 1854. július 6-án sajtóügyben szövetségi törvény született.

2.3. Lackenbacher további tevékenysége 1852 folyamán

Lackenbacher számára a frankfurti kiküldetés egy érdekes epizódot jelenthetett, azonban azzal egyidejűleg Bécsben is számítottak a munkájára. Az aláírásával készült újabb fogalmazványok és egyéb anyagok alapján láthatjuk, hogy frankfurti kiküldetését 1851 végén vagy 1852 elején megszakította. Az ő keze nyomát viseli például a Die Presse felvásárlására vonatkozó áttekintés, amihez az újság 1852. februári költségvetését csatolták mellékletként. Az anyagból kiderül, hogy a lap a magas példányszám ellenére veszteséges volt. Alapítója, August Zang felajánlotta, hogy az üzlet megkötése után is feltüntethetik a nevét kiadóként, és adminisztratív feladatokat is vállalt volna, azonban a szerkesztésbe nem kívánt beleszólni. Az újság megvásárlására – feltehetőleg anyagi okokból és megbízható szakemberek hiányában – mégsem került sor.47

1. táblázat: A Die Presse költségvetése (1852. február)

Bevételek

Előfizetés

Példányár

Darabszám

Összesen (o. é. Ft)

postai

50 ×

7 000

5 833, 20

városi

30 ×

2 000

1 000

városi (extra)

40 ×

1 000

666, 40

heti

26 ×

3 600

1 560

Összesen

13 600

9 060

Kiadások

Ár (o. é. Ft)

papír

5 060

szerkesztőség

1 050

rezsiköltség

980

szállítás

520

nyomda

1 960

bélyeg

1 690

Összesen

11 270

A költségvetés mérlege:

Bevétel

9 060

Kiadás

11 270

Összesen

–2 210

Külön Lackenbacher számára tették félre azt az anyagot, ami több 1851-es jelentést is tartalmazott Thun gróftól, aki a németországi sajtó befolyásolására tett kísérleteiről, illetve az ezzel járó költségekről számolt be. Az aktát Lackenbacher 1852. április 4-i keltezéssel láttamozta. Nyilvánvalóan szükség volt a munkájára, hiszen időközben Bécsben folytatódott a birodalmi sajtótörvény előkészítése.48

2.3.1. Az 1852-es sajtótörvény

Fentebb bemutattuk, hogy Lackenbacher már az 1849-es törvénnyel kapcsolatos első prob­lémák felmerülésétől részt vett a sajtóügy újraszabályozásának előkészítésében. Tevékenysége azonban nemcsak a sajtóval kapcsolatos ügyekre terjedt ki, hanem az ugyancsak korlátozásra kerülő egyesületekre, illetve a külföldi lapokra is.49 Az 1849. márciusi törvény felülvizsgálata hosszúra nyúlt, ezért 1851 nyarán született egy ideiglenes rendelkezés. A véglegesnek szánt szabályokat Ferenc József végül 1852. május 27-én hagyta jóvá szeptember 1-jei hatálybalépéssel. Augusztus 11-én, magyarországi körútja során vezette rá az előterjesztésre, hogy a sajtórendeletet a katonai határőrvidék kivételével minden koronatartományban bevezetik.50

Az 1852 májusában kiadott új sajtórendelet a sajtószabadságot érvényben hagyta, azonban előírta az utólagos hatósági ellenőrzést, és a sajtóvétségek ügyében nem újította meg az esküdtbírósági rendszert.51 Az 1852-es sajtórendelet megszületését Bach belügyminiszter irányította, amíg a sajtóügy teljes egészében a belügyminisztériumhoz tartozott. Az 1852-es év folyamán azonban ezen a téren is változás történt – Ferenc József akaratának, illetve a Bécsbe visszatért Metternich herceg, valamint Karl Friedrich Kübeck báró befolyásának köszönhetően –, létrejött a Legfelső Rendőrhatóság Johann Kempen vezetésével, és az új „minisztérium” hatás­körébe került a sajtó ellenőrzése is. Ennek megfelelően az új sajtórendelet véglegesítésében már Kempen báró is részt vett.

Az új sajtórendelet bevezetése pedig további miniszterek bevonását is igényelte. A feladat végrehajtására Bach kérte fel minisztertársait, Kraußt, Kempent, Baumgartent és Buolt.52 Az ügy lebonyolítása külön tárgyalásokat igényelt, amihez szükség volt a minisztériumok által delegált hivatalnokokból álló bizottság összehívására. Az ezzel foglalkozó iratok is magukon vi­selik Lackenbacher keze nyomát.53 A törvény végrehajtását tárgyaló instrukció 1852 augusz­tusában készült el, feltehetően Lackenbacher részese volt a munkálatnak, a kiküldésében bizonyíthatóan jutott neki szerep.54

2.3.2. A sajtóügy rendezésének további eszközei

Visszatérve Lackenbacher további tevékenységéhez, kiemelendő, hogy 1852 nyarán ő készítette el annak a szabályozási javaslatnak a fogalmazványát, amely a kormányzat sajtóra gyakorolni kívánt befolyásáról szólt. Az anyag tartalmazza a Legfelső Rendőrhatóság felállítására, illetve ­hatáskörére vonatkozó terveket, valamint azokat az összegeket, amelyeket a minisztériumok újság-előfizetésekre adtak ki. Feltehetően Lackenbacher készítette azokat a táblázatokat is, amelyek ugyanebben az ügyiratban mellékletként találhatók. A 2. táblázat az osztrák állammal – pénzügyi – kapcsolatban álló tartományi újságokat veszi sorra, a 3. táblázat pedig az egyéb támogatott publicisztikai tevékenységeket rögzíti.55

2. táblázat: A belügyminisztérium főpénztárából fedezett, publicisztikai célú kiadások áttekintése 1. Támogatott lapok

Lap

Támogatás havonta

Éves összeg (o. é. Ft)

1. Lloyd

1000 Ft (1851-ben további 7000 Ft juttatás)

12 000

2. Die Presse

kb. átlagosan 1600–1800 Ft

20 000

3. Corriere Italiano

1000 Ft

(1851-ben további 1800 Ft a veszteségekre)

1852-ben plusz 200 Ft havonta,
illetve 4*100 Ft extra márciustól)

átlagosan:

12 000

(1 800)

(1 600)

13 200

4. Vidensky Dennik

1851-ben a veszteség fedezésére
(mivel beolvadt a Slovenske Novinybe, megszűnt a támogatás)

(4 858)

5. Oesterreichische Correspondenz

340 Ft

4 280

6. Oesterreichische Volkszeitung

a szerkesztőnek:

szerkesztőségi kiadásokra:

az éves veszteségre:

2 250

4 500

2 000

8 750

Eddig összesen:

58 230

7. Agramer Zeitung

negyedévente 700 Ft

2 800

8. Deutsches Volksblatt

a főszerkesztőnek:

a segédszerkesztőnek:

együtt:

a valutaátváltás költségei:

összesen kb.:

2 000

1 500

3 500

600

4 100

9. Freimüthige Sachsenzeitung

kb. 2000 Ft (ideiglenesen betiltva)

10. Norddeutsches Portfolio

10 példány előfizetésére kb.

1 000

Összesen:

66 130

3. táblázat: A belügyminisztérium főpénztárából fedezett, publicisztikai célú kiadások áttekintése 2. Támogatott személyek

Támogatott személy

Havi támogatás összege, illetve célja

Éves összeg (o. é. Ft)

1. Grüner lipcsei általános konzul

az időről időre megjelenő, különösen kiváló könyvek költségére

240

2. Weil kormánytanácsos

szerződésben meghatározva

4 000

3. Bernhard Meyer

600

4. Kecskeméthy Aurél

havonta 50 Ft

továbbá egy magyar népi kalendárium kiadására

600

500

5. A népművelés kiszélesítésére
alakult egyesület által kiadott nyomtatványok támogatására

 

 

900

6. Weiss követségi titkár

havonta 100 Ft

1 200

7. Párizsi levelező

2400 frank

1 200

Összesen:

9 240

A lapoknak adott támogatással együtt:</