A való tények közlésével elkövetett rágalmazás és a valóság bizonyítása mint a véleményszabadság korlátja Egy alapjog a dogmatikai modellek csapdájában

Szerző: Szomora Zsolt,
Dátum: június 22, 2016 12:00 de.
PDF letöltése
2016/1

A magyar büntetőjogi szabályozás – európai összehasonlításban nem gyakori – sajátossága, hogy a való tények közlésével elkövetett rágalmazást is tényállásszerűnek, és így – főszabály szerint – bűncselekménynek tekinti.1 A kriminalizálás ilyen módon a véleményszabadság alapjogának szigorú korlátját jelenti. A büntetőjogi szabályozásnak ez a megoldása – tulajdonképpen a kriminalizáció terjedelme – egészen a Csemegi-kódexig vezethető vissza. A kérdés ezzel kap­csolatban az, hogy a régi hagyományra visszatekintő dogmatikai megoldás hogyan viszonyul az 1990 után jelentősen felértékelődött véleményszabadság alapjogához. E reláció központi kérdésként merült fel a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban is, amely a közhatalmat gyakorló ­személyek sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés alkotmányos büntethetőségének a körét határozta meg, kötelezően előírva a Btk.-ban meghatározott valóság bizonyításának alkalmazását. E sértetti kör sérelmére tehát nem lehet való tények közlésével elkövetni a rágalmazást. E tételt a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat is megerősítette.2

Jelen tanulmányban e problémakört elsősorban büntetőjogi nézőpontból igyekszem vizsgálni. Először a becsület mint büntetőjogi jogi tárgy meghatározását végzem el. A való tényközlések kriminalizálása nemcsak a véleményszabadság alapjoga szempontjából érdekes kérdés, hanem önmagában a büntetőjogi jogi tárggyal, a becsületfogalommal is összefüggéseket mutat: sérthető-e a becsület való tények közlésével. Ezt követően a valóság bizonyítására vonatkozó hatályos szabályozást, majd a valóság bizonyítására vonatkozó különböző dogmatikai modelleket vizsgálom. Így határozható meg a valóság bizonyításának dogmatikai karaktere, amelyet aztán a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban lefektetett mércék fényében is elemezni szükséges. Tanulmányom az alapjogi követelmények és a büntetőjog-dogmatikai modellek érintkezésének elemzésével, és ez alapján konklúziók levonásával zárul.

1. Becsületfelfogás a magyar büntetőjogban

A becsület büntetőjogi jogtárgyi szerepét legkorábban a kodifikált magyar büntetőjog időszakától, tehát a Csemegi-kódextől érdemes vizsgálni. A büntetőszokásjog Csemegi-kódex előtti időszakában a becsületvédelem polgári és büntetőjogi eszközei keveredtek, még pontosabban a magánjogi elemek domináltak.3 Angyal Pál utal a Pauler Tivadar által közölt tényre, miszerint a Curia még 1861-ben is polgári eljárásra utasította a becsületsértést.4 A Csemegi-kódex hatálybalépése tehát kriminalizációs mérföldkőnek is tekinthető, a becsület büntetőjogi védelmében a korszak irodalma a becsület szükséges és várva várt felértékelődését látta.5

1.1. Szabályozási keretek

A Csemegi-kódex időszaka óta a büntetőjogi becsületvédelem szabályozási keretei nem változtak, alapjai a mai napig ugyanazok. Bár a Csemegi-kódex és a becsületvédelmi novella (1914. évi XLI. törvénycikk) szabályozása az 1961 utáni időszakhoz képest jóval cizelláltabb (gyakorlatilag bonyolultabb) volt, abban mi sem változott, hogy a két alaptényállásnak a rágalmazást és a becsületsértést tekinthetjük mind a mai napig. A rágalmazás a becsületcsorbításra alkalmas tények közlésével elsősorban a társadalmi megbecsülést (a jóhírnevet) támadja, a becsületsértés pedig jellemzően az emberi méltóságot.6 Ennek ellenére jogi tárgyuk egy és ugyanaz: a (büntetőjogi értelemben vett) becsület.7 A két törvényi tényállás átfedéseiből, a becsületsértés bűncselekményének szubszidiárius jellegéből következik, hogy nem lehet nekik különböző jogi tárgyat meghatározni.8 A normatív keretekből fakad tehát, hogy a becsület büntetőjogi fogalmában két, egymástól részben független kategóriát kell összekapcsolni: a társadalmi megbecsülést és az emberi méltóságot.9 A törvényi tényállások – komplex jogtárgyat eredményező – átfedése sem véletlen. Ahogy Lengyel Aurél fogalmaz, „az életben ez a szétválasztás nem jelentkezik ily élesen és határozottan. A hírnévrontás ugyanis – azon felül, hogy csorbítja a személyiség jogának kifelé való nyilatkozásait – a legtöbb esetben a lelki fájdalom érzését is felidézi a sértettben, viszont a szó vagy a tett, amely megbántja a becsületérzést, a harmadik személy gondolatvilágában az esetek legtöbbjében a hírnevet is veszélyezteti.”10

A másik szabályozási szempont, ami – különösen a jogtárgykérdés miatt – kiemelést érdemel, hogy a magyar büntetőkódexek szerint a kezdetektől fogva tényállásszerű volt a rágalmazás akkor is, ha a becsületcsorbításra alkalmas tényközlés való tényeken alapult. Szintén a kezdetektől fogva élt ezzel párhuzamosan a valóság bizonyításának a jogintézménye, amely a valóság sikeres bizonyítása esetén a tényállásszerű cselekmény büntetendőségét bizonyos feltételektől függően kizárta. A szabályozás csak annyiban változott időről időre, hogy milyen esetkörei, feltételei voltak a valóság bizonyításának, vagy éppen mikor volt az kizárt. A becsületfogalommal való szoros összefüggés miatt külön pontban foglalkozom e kérdéssel.

1.2. A szubjektív-faktuális felfogás elutasítása

A német irodalomhoz hasonlóan11 a magyar felfogás is kezdettől fogva elutasítja az ún. szubjektív-faktuális felfogást, azaz a tényleges becsületérzés és a tényleges becsület büntetőjogi védelmét. „Az atheticai becsület az embernek az a tudata, hogy magatartásában, cselekményeiben és viseletében mindig és szigorúan az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb irányzatát követi; s hogy a becsület e felfogás szerint az ember lelkületének egy magasabb princzipiummal való összhangzatában, s a külviszonyoktól független önmeggyőződésében állván: külső elismerésre nem szorul: következőleg a rágalom és sértés által meg sem is érinthető.”12 Az a recens szakirodalmi megfogalmazás, amely a becsület összetevőjeként az önbecsülést mint az emberi méltóság érzéséis megjelöli, vitatható.13

1.3. A valóság/valótlanság problematikája

A becsületfogalomra vonatkozó ún. faktuális és a normatív irányzatok között a tényközlés valóságtartalmának relevanciája a legfontosabb különbség.14 A Csemegi-kódex óta a törvényi tényállás szintjén érvényesül az az elv, hogy a rágalmazást (és a becsületsértést is) való tények közlésével is el lehet követni. A valóság bizonyítása nem automatikus, a megengedhetősége – szintén kezdettől fogva – ahhoz a feltételhez volt kötve, hogy a becsületcsorbításra alkalmas tény közlését közérdek vagy jogos magánérdek indokolja. A valóság bizonyításának egyéb nevesített esetkörei és tilalmai változtak ugyan 1878 és 1961 között, de a megengedhetőség fő esetköre, azaz a közérdeket vagy a jogos magánérdeket megkövetelő, bírói mérlegelést kívánó generálklauzula a mai napig változatlan.

Ehhez képest érdekes megfigyelni, hogy a szakirodalom eltérő hangsúlyokat vél felfedezni az egykorú szabályozásokban, és eltérő indokolásokat fűz a valóság/valótlanság problematika törvényi megoldásához. A Csemegi-kódex indokolásában egyenesen olyan kijelentéseket találunk, amelyek akár azt a téves benyomást is kelthetik, hogy a való tényközléssel egyáltalán el sem lehetne követni rágalmazást; a megfogalmazás normatív becsületkoncepcióra utal.15 Figyelemmel azonban a kódex 258. és 263–265. §-aira, ez nem így volt. A 264. § alapján pedig bi­zonyos esetekben egyenesen kizárt volt a valóság bizonyítása (pl. a családi élet viszonyait vagy a női becsületet támadó közlések esetén), ami a valótlanság megdönthetetlen vélelmét jelentette. A szakirodalom már ekkor is kiemeli, hogy – mivel objektív tényállási szinten irreleváns – a rágalmazó tudattartalmának sem kell a tényállítás valóságára/valótlanságára kiterjednie (azaz a törvény nem követeli meg az ún. animus iniuriandit).16 Angyal szerint az 1914. évi novella „azzal szolgálja a leghatályosabban a becsület védelmét, midőn szabály erejére emeli a valóság bizonyításának a tilalmát és illetőleg csak kivételes esetekben s szorosan meghatározott feltételek mellett engedi meg a bizonyítást”.17 Azt is be kell azonban látni, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a becsület védelmét a szabályozás így szolgálja jobban, hanem hogy ezáltal a becsület koncepcióját is determinálja. Ez a szabályozás ugyanis a hírnevet, azaz az ún. szociológiai-faktuális értelemben vett becsületet (l. még 1.4.) védi főszabály szerint.18

Az 1961. évi Btk. indokolása a korábbiakhoz képest a bírálat jelentőségét és a véleményszabadságot említi a valóság bizonyítása mögött húzódó dilemmaként. A jogalkotó álláspontja szerint a „fecsegés, kotnyeleskedés, pletykálkodás” előtt nem célszerű korlátlan utat nyitni.19 Ahogy a Csemegi-kódex időszakának szakirodalma, úgy a ’61-es indokolás sem helyezi el a kérdést a becsületfogalom kontextusában. Az 1961. évi kódex kommentárja sem a becsületfogalom ­szemszögéből, hanem a szólásszabadság szemszögéből vizsgálja a kérdést: a szólásszabadság nem lehet öncélú, csak a társadalmi érdekek védelmét szolgálhatja; olvasható a való tények tényállásszerűségének indokaként.20 Külön figyelmet érdemel, hogy ahhoz képest, hogy a vélemény­szabadság célhoz kötöttsége a rendszerváltozás után alkotmányi szinten megszűnt, a valóság bi­zonyítására vonatkozó szabályozás 1961 óta a mai napig nem változott. Ebből is látszik, hogy a kérdés dogmatikai súlypontja valójában nem a véleményszabadság hangsúlyozásában, hanem a szabályozás alapjául fekvő és mindmáig változatlan becsületkoncepcióban keresendő.21

1.4. Uralkodó álláspont: az emberi méltóság és szociológiai-faktuális becsület (jóhírnév)

Törvényi szinten tehát a Csemegi-kódex óta változatlan becsületkoncepció érvényesül: a becsület alkotóelemei az emberi méltóság és a tényleges érdemektől (a valóságtól) független társadalmi megbecsülés, jóhírnév. Kálmán György emeli ki, hogy a becsület etikai értelemben a kötelességteljesítéssel kivívott társadalmi megbecsülést jelenti, a büntetőjog azonban ennél szélesebben vonja meg a védelem körét.22 Míg a Csemegi-kódex indokolása félreérthetően, nem a normaszöveg szellemében fogalmaz (l. 1.3.), addig az 1961. évi Btk. indokolása már félreérthetetlenül a faktuális értelemben vett jóhírnevet deklarálja: „A becsület az emberről, tulajdonságairól, ­magatartásáról a társadalmi környezetében kialakult kedvező ítélet. A becsület megtámadása: az emberek tudatában kialakult kedvező ítéletnek a megtámadása.”23 Gyakorlatilag ugyanezt a szövegezést, a kedvező társadalmi ítéletre való hivatkozást olvashatjuk az 1978. évi és a 2012. évi Btk. indokolásában is.24 A kedvező ítélet pedig a valóság tényeivel is támadható, csorbítható. „A büntetőjogi becsületfogalom független az ember szociális értékétől, attól, hogy az egyén milyen társadalmi megbecsülést vívott ki.”25 Van olyan megfogalmazás is, amely pusztán az egyénről kialakított társadalmi értékítéletről ír, annak kedvező voltára nem utal.26 A valóság/valótlanság kérdésének törvényi rendezése alapján azonban kijelenthető, hogy az egyén értékétől független, kedvező ítéletre utaló jogtárgyfelfogások a helyesek.27

1.5. Kisebbségi álláspont: korai, komplex-normatív koncepciók

Érdekes megfigyelni, hogy annak ellenére, hogy a Csemegi-kódex is a szociológiai-faktuális becsületfogalom talaján állt, az egykorú irodalomban mégis olvashatók komplex-normatív álláspontok is. Finkey Ferenc szerint a becsület az ember általános emberi méltóságából (az erkölcsi méltóság jogából) és a korával, nemével, foglalkozásával, állásával járó erkölcsi és jogi kötelességek pontos teljesítése révén megszerzett társadalmi megbecsülésből (a jóhírnév jogából) áll.28 Ha azonban a társadalmi megbecsülés a kötelességek pontos teljesítésétől függ, akkor ez a becsület normatív felfogását jelenti, azaz a jóhírnévhez való jog nem „automatikusan” illeti meg az egyént. Hasonlóan komplex-normatív Angyal megközelítése is: szerinte a becsület fogalmában az értékelés játssza a főszerepet: a becsület kifejezésre juttatja, hogy az ember a többi emberhez való viszonyában milyen értékkel bír. „A becsület lényegileg nem más, mint ennek az értéknek a kifejezése, mint az emberről tulajdonságai és egész viselkedése alapján kialakult társadalmi ­ítélet.”29 Az érték kifejezése semmi esetre sem a faktuális értelemben vett jóhírnév.

A későbbi időszakban a szakirodalomban sem látjuk már a komplex-normatív megközelítésnek a nyomát, az uralkodó állásponttá az előbbi pontban írt szociológiai-faktuális felfogás válik.

2. A valóság bizonyításának dogmatikai karaktere

A valóság bizonyítását szabályozó törvényi előírás jelen formáját az 1961. évi Btk.-ban nyerte el, azóta érdemi változás a szövegében nem történt, a jogintézményt a 2012. évi Btk. változatlan tartalommal tartja fenn. Mielőtt e büntethetőségi akadály dogmatikai karakterét közelebbről megvizsgáljuk, érdemes röviden áttekinteni a hatályos szabályozást,30 és annak a bírói gyakorlatban rögzült alkalmazási feltételeit.

2.1. A valóság bizonyításának alkalmazási feltételei

A valóságbizonyítás tárgya csak tényközlés lehet, annak a rágalmazás tényállásában írt mindhárom magatartási formája (BH 1994. 356.). A becsületsértés és a kegyeletsértés körében értékelhető tényközlésnek nem minősülő értékítéletek esetén fogalmilag kizárt a valóság bizonyítása. Amennyiben a tény valónak bizonyul, akkor kizárt a tettes büntethetősége.

A valóság bizonyításának megengedhetőségét feltételhez köti a Btk. E szerint a becsület csorbítására alkalmas valós tényközlést közérdek vagy bárkinek a jogos magánérdeke kell hogy indokolja. A közérdekre példaként l. BH 2008. 81. (az önkormányzat szemétszállítási pályázati eljárásának és döntésének átláthatósága), EBH 1999. 87. (politikusok és más közéleti szereplők tevékenységének, múltjának, személyiségének megismerése). Magánérdek alatt pedig mind a személyi, mind a vagyoni jellegű érdek is értendő, továbbá ez az érdek nem csak a tényközlő érdeke lehet (pl. a tulajdonost tájékoztatja a szomszéd, hogy a bérlője prostitúciós tevékeny­séget folytat a tulajdonostól bérelt lakásában). Mind a jogos magánérdek, mind a közérdek esetén szükséges a logikai-oksági összefüggés, hogy ez az érdek ténylegesen indokolttá tegye a tényközlést.

valóság bizonyítása elrendeléséről a bíróság dönt, akár kérelemre, akár hivatalból, alakszerű határozat nélkül (BH 1992. 226.). Döntése során a tényközlés közérdek vagy jogos magánérdek általi indokoltságát a bíróság mérlegeli, ugyanakkor a bizonyítás lehetséges sikeressége nem mérlegelhető az elrendelés kapcsán (EBH 1999. 87.). Közszereplő sérelmére elkövetés esetén a bíróságnak nincs mérlegelési lehetősége, hanem a valóság bizonyítását kötelező elrendelni (BH 2000. 285.).

A valóság bizonyítása során nem érvényesül a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 4. §-a szerinti vádat terhelő bizonyítás elve (BH 1999. 540., BH 1998. 412.). A bizonyítás sikertelenségét így a terhelt viseli. Logikus és jellemző módon a vádlottnak kell bizonyítania azt, hogy az általa állított becsületcsorbításra alkalmas tény a valóságnak megfelel. Ugyanakkor – ahogy az elrendelés kérdésében is – a bizonyítás kérdésben is széles körű mozgástere van a bíróságnak, az ezzel kapcsolatos indítványok nem kötik.31 Fontos tehát az a distinkció, hogy a vádlottnak a tényközlés valóságára nézve nincs bizonyítási kötelezettsége, ellenben a bizonyítatlanság terhét ő viseli.32

Ha ez a bizonyítás sikeres, a vádlottat fel kell menteni. Többféle tényállítás esetén a büntethetőséget kizáró ok csak akkor érvényesül, ha valamennyi állított tény valónak bizonyult. A valóság bizonyítása akkor sikeres, ha a bizonyított tény a becsületcsorbítás súlyának megfelelően fő vonásaiban valónak bizonyult. A valóságbizonyítás eredményes lehet az állított és bizonyított tény teljesen pontos egybeesése nélkül is (pl. a tettes azt állította, hogy a sértett lopott, de a sértett cselekményének helyes minősítése valójában sikkasztás volt).

2.2. A valóságtartalom relevanciája dogmatikai megragadásának lehetséges módjai

Kálmán 1961-ben megjelent monográfiájában kimerítő, a magyar szakirodalomban egyedülálló elemzését adja a valóságbizonyítás lehetséges szabályozási modelljeinek.33 Elemzésének lényegét és vázát feltétlenül érdemes áttekinteni. A lehetséges modellek meghatározásához szükséges kiinduló két alapkérdés a következő:34 1) Mi a jelentősége az állított tény valóságának vagy valótlanságának a bűncselekmény megvalósulása szempontjából, tényállási elem-e az állított tény valótlansága? 2) Milyen feltételek mellett van helye a valóság vizsgálatának? Az e kérdésekre adott válaszok kombinációjából állíthatók fel a különböző dogmatikai modellek, amelyek következményeit, továbbá előnyeit és hátrányait is elemzi Kálmán. Az első kérdésre adható lehetséges válaszok és azok következményei:35

1. a) A tényközlés valótlansága tényállási elem (tényállási modell). Ennek következménye, hogy a valóságtartalomra kiterjedő szándékosság – sőt jogalkotói döntéstől függően akár a gondatlanság is – vizsgálandó.36 Ebből fakad hátránya is, azaz a valótlanság és a tudattartalom kötelező, vádló általi bizonyítása és annak nehézsége. A tudattartalom bizonyítatlansága ténybeli tévedésként értékelendő, és kizárja a felelősséget.

1. b) A tényközlés valósága jogellenességet kizáró ok (jogellenességi modell). Ez esetben a törvényi tényállás való tényközlés esetén is megvalósul, viszont a tények valósága esetén a cselekmény nem jogellenes. A bizonyítási teher azonban megfordul, az elkövetőnek a felelősség alóli kimentés körében kell bizonyítania, hogy a közölt tények valósak.37

Fontos azonban, hogy valótlan tényközlés esetén is sor kerülhet a büntethetőség kizárására, ha az elkövető bizonyítja jóhiszeműségét, azaz hogy a tényeket alapos okkal valósnak vélte. Kálmán e tévedést ténybeli tévedésként specifikálja,38 ez a megállapítása azonban már 1961-ben is vitatható volt, még ha csak konkrét de lege lata vonatkozás nélküli elméleti modellről beszélünk is. A normatív hátérről elmondható, hogy a jogellenességet kizáró okban való tévedést az 1950. évi II. törvény („A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről”, Btá.) időszaka óta ­tár­sadalomra veszélyességben való tévedésként kell megítélni,39 korábban is legfeljebb a ténybeli té­vedés analóg, semmi esetre sem közvetlen alkalmazása jöhetett szóba.40 A ténybeli tévedés ugyanis egy büntethetőséget megalapozó (tényállásban rögzített) körülmény nem ismeretét jelenti, s mivel a tényközlés valósága közömbös a törvényi tényállás szintjén, ténybeli tévedésről ilyen esetben nem beszélhetünk. A szándékosság megállapításához szükséges tényekkel az elkövető tehát tisztában van, a tényközlés valósnak feltételezésével viszont téved a jogellenességet kizáró ok alkalmazhatóságával, azaz cselekménye jogellenességével (társadalomra veszélyességével) kapcsolatban.

A valóságtartalomra kiterjedő tudat tehát ennél a megoldásnál is jelentőséghez jut, viszont a bizonyítási teher megfordul. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a társadalomra veszélyesség tudata a szándékosság eleme (Vorsatztheorie), az ezzel kapcsolatos bizonyítás másképp működik, mint a tények tudata esetén. Míg a ténybeli tévedés megállapításához elegendő a tények tuda­tával kapcsolatos bizonyítási kétség (mert a szándékosság, pontosabban annak tudati oldala ­pozitíve bizonyítandó, l. még az 1. a pontot), addig a tények tudatának megléte esetén a tár­sadalomra veszélyességben való tévedéshez a törvény rendelkezése folytán alapos ok bizonyítása szükséges, így a bizonyítási terhet az elkövető viseli. Alapos ok sikeres bizonyítása hiányában a tények tudatára alapítva vélelmezzük a társadalomra veszélyesség tudatát.

1. c) A tényközlés valósága objektív büntethetőséget kizáró ok (objektív modell). Ebben az esetben a bizonyítási teher – a jogellenességet kizáró ok koncepciójához hasonlóan – megfordul, és a valóság sikeres bizonyítása esetén az elkövető mentesül a büntetőjogi felelősség alól. Abban viszont lényegesen különbözik ez a koncepció a jogellenességi modelltől, hogy mivel objektív – és a bűncselekményi fogalmi elemeit nem érintő – büntethetőségi akadályról van szó, ezért az elkövető tudattartalma közömbös, a büntethetőség a tényközlés objektív valótlanságához fűződik. Ez a modell teljesen kiküszöböli a tudattartalommal kapcsolatos bizonyítási nehézséget, ugyanakkor – ennek következményeként – a jóhiszeműen tett valótlan tényközlést parifikálja a rosszhiszeműen tett tényközléssel.

A második kérdésre adható válaszok:41

2. a) Az első megoldás, amikor a valóság vizsgálatának lehetőségét semmilyen korlátozáshoz nem kötjük. A tényállási modell esetén a valótlanság bizonyítása egyenesen kötelező, míg a jogellenességi és az objektív modell estén a valóság bizonyítása – fordított bizonyítási teher mellett – további feltételekhez nem kötött lehetőség.

2. b) A valóság bizonyítása nem korlátlan, hanem feltételekhez, tipikusan valamilyen érdek kimutatásához kötött. Ez a megoldás értelemszerűen nem fér össze a tényállási modellel, kizárólag a jogellenességi és az objektív modell estén képzelhető el. A – 36/1994. (VI. 24.) AB határozat által is figyelembe vett – hatályos büntetőjogi szabályozás ezt a variánst követi, mivel a valóság bizonyításának megengedhetőségét a tényközlés közérdek vagy jogos magánérdek általi indokoltságához köti.

Elképzelhető olyan – ettől eltérő megoldás is – amely érdek kimutatása nélkül engedi a valóság bizonyítását, viszont megtiltja azt akkor, ha a tényközlés negatív értékítélet alá eső motívumból történt.42

2.3. A valóság bizonyítása mint objektív büntethetőségi akadály – az objektív modell de lege lata

A régebbi szakirodalomban egyértelmű állásfoglalások találhatók arról, hogy a valóság bizonyítása objektív jellegű büntethetőségi akadály. Angyal kifejezetten elveti a jogellenességi modellt, amikor kimondja, hogy a valóság bizonyítása nem a jogellenességet zárja ki, hanem büntethetőségi feltétel hiánya címén a büntethetőséget akadályozza.43 Elveti a tényállási modellt is: „a tény valótlansága nem tényállási elemi, hanem a büntethetőségi előfeltétel.”44 Mindkét megállapí­tásában az látható, hogy a tény valótlansága büntethetőségi feltétel lenne, véleményem szerint azonban pontosításra szorul ez a megfogalmazás. Ha a tényközlés valótlansága büntethetőségi feltételt mint a felelősség pozitív feltételét képezné, akkor a valótlanságot a vádlónak kellene bizonyítania. Ez azonban már a Csemegi-kódexszel sem fért össze, mert annak 263. §-a, továbbá az 1914. évi XLI. törvénycikk (becsületvédelmi novella) 13. és 16. §-ai – a maihoz hason­lóan – megfordították a bizonyítási terhet. Ez alapján ki kell mondani, hogy való tényállítás esetén és a valóság bizonyításának megengedhetősége esetén is fennáll a büntetőjogi felelősség, ha a valóság bizonyítása sikertelen.45 A tényközlés valótlansága tehát nem büntethetőségi feltétel, hanem büntethetőségi akadály.46

Egyértelműen objektív büntethetőségi akadálynak tekinti a valóság bizonyítását Kálmán és Horváth Tibor.47 Előbbi szerző felidézi az 1961. évi Btk. tervezetének miniszteri indokolását, s ezzel a legpontosabb magyarázatot adja a valóság bizonyításának dogmatikai besorolására. „A »valónak bizonyul« kifejezés nem azonos értelmű a való kifejezéssel. Az ily módon való szövegezés a büntethetőség kizártságát attól az objektív körülménytől teszi függővé, hogy a tárgyalás során bizonyossággal bebizonyították-e az inkriminált állítás valóságát. Ez a megoldás eleve tárgytalanná teszi a ténybeli tévedésre irányuló védekezést, s így gyakorlati értékű védelmet nyújt a felelőtlen rágalmazókkal szemben anélkül, hogy a komoly, megalapozott bírálatot megakadályozná.”48 Érdemes megjegyezni, hogy ez a megoldás nemcsak a ténybeli, hanem a társadalomra veszélyességben való tévedésre hivatkozást is tárgytalanná teszi.

A recens szakirodalomban Hollán Miklós foglal egyértelműen állást, amikor a valóság bizonyítását másodlagos büntethetőséget kizáró oknak minősíti,49 ezzel utalva arra, hogy a büntethetőségi akadály egyrészt nem érinti a bűncselekmény fogalmi elemeit, másrészt az elkövető tudattartalma az alkalmazás szempontjából közömbös. Más szerzők a törvényi besorolásra utalva büntethetőséget kizáró oknak tekintik a valóság bizonyítását, de ettől pontosabb dogmatikai minősítést nem tesznek.50 A jogintézmény elemzéséből azonban e szerzők esetében is kiolvasható, hogy nem jogellenességet kizáró oknak, hanem objektív büntethetőségi akadálynak tekintik a valóság bizonyítását. Így fontos annak kimondása, hogy nem kell, hogy a valóságról az elkövető a tényközlés időpontjában tudjon, elegendő, ha azt utóbb sikerül bizonyítania.51 Azaz a valóság bizonyítása olyannyira objektív karakterű, hogy rosszhiszemű rágalmazó esetén is büntetlenséget biztosít, ha az elkövető tévesen valótlannak vélte az állított tényt, de utóbb annak való voltát sikeresen bizonyította.

Ugyanígy a szigorúan objektív jelleget támasztja alá az, hogy a jogos magánérdek (mint a bizonyítást megengedő feltétel) fennállása esetén közömbös, hogy az elkövető szubjektív indítéka egyébként elítélendő jellegű (pl. nyereségvágy, karriervágy stb.).52 Mindezek alapján, összegzésként megállapítható, hogy a valóság bizonyítása a magyar büntetőjogban az első kodifikáció, a Csemegi-kódex óta objektív büntethetőségi akadálynak tekinthető.53

3. Az alapjogi megközelítés problematikája: a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, a jogellenességi modell és a valóság bizonyítása

Az előző összegző megállapítás, azaz hogy a valóság bizonyítása objektív büntethetőségi akadály, a Btk.-ból kiindulva, a törvényi szabályozás dogmatikai karakterét kibontva tehető. Az alkotmányjogi összefüggésekre való áttérés előtt érdemes még ugyanakkor megemlíteni, hogy az a szakirodalomi kisebbségi vélemény, amely ettől eltérően jogellenességet kizáró oknak tekinti a valóság bizonyítását,54 nem nélkülözi a (szakjogi) esetjogi alapot.

A BJD 6437. szám alatt közétett eseti döntésben a bíróság elvi éllel mondta ki, hogy amennyiben valamely sajtóközlemény a hatóság által közölt adatokon alapszik, akkor az újságírónak kötelessége a tudósítását a hatóságoktól kapott adatoknak, tájékoztatásnak megfelelően, ahhoz hűen megírni. Ha azután utóbb valamely állítás mégis tévesnek bizonyul, a cikk szerzője javára a tévedés szabályai alkalmazhatók, mert cselekménye társadalomra veszélyességét illetően – alapos okból – tévedésben volt.55 Azzal, hogy a bíróság valóság-valótlanság kérdését a tár­sadalomra veszélyességben való tévedéssel kapcsolta össze, obiter dictum az is következik, hogy a valóság bizonyítása e felfogás szerint jogellenességet kizáró ok (l. 2.2. 1. b).

Szintén a jogellenességi modellt követi a BH 1999. 540. számon közétett döntés. Az adott ügy vádlottja mint megyei tiszti főgyógyszerész úgy nyilatkozott egy újságban, hogy a Vöröskereszt a térítésmentes adományként kapott készítményt térítés ellenében árulja. Idézetek az ítélet elvi jellegű megállapításai közül:

„A rágalmazás törvényi tényállásának nem eleme a tényállítás valótlanságának a tudata, ezért a tényállítás valósága tekintetében történt tévedés (még ha az jóhiszemű is) büntetőjogilag közömbös. A rágalmazás esetén ugyanis csak a társadalomra veszélyességben való tévedés vagy az állított ténynek a becsület csorbítására alkalmasságában való tévedés vezethet ennek a büntethetőséget kizáró oknak a megállapítására. (…) A valóság bizonyításának a sikertelensége esetén tehát attól függetlenül fennáll a bűnösség, hogy az állított tény egyébként létező volt (csak nem sikerült bizonyítani) vagy nem volt való (létező), de az elkövető azt szubjektíve valónak tudta. (…) Miután értesült a Vörös­kereszthez érkezett ingyenes adományról, nem vonhatta volna le ebből azt a következtetést, hogy az ingyenes szétosztásra szánt készítményeket is pénzért árusítja. Ez a következtetése alaptalannak bizonyult. Ugyanakkor a terheltnek – a hivatali tisztségében – módja volt arra, hogy a sajtónyilatkozatok megtétele előtt meggyőződjék arról: az ingyenes szétosztásra szolgáló készítményeket is »pénzért« forgalmazza-e a Vöröskereszt. Ennek az ellenőrzése érdekében azonban még a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb lépéseket sem tette meg. Az állapítható meg tehát, hogy a terhelt, ha cselekményének a társadalomra veszélyességét illetően tévedett is, erre a tévedésre nem volt alapos oka.”

Obiter dictum tehát e határozat is azt az álláspontot képviseli, hogy a valóság bizonyítása jogellenességet kizáró ok. Így lehet az elkövető valósággal kapcsolatos tudattartalmának mégiscsak relevanciája, a társadalomra veszélyesség tudata körében.

Mint korábban látható volt, az e bírói döntésekben megjelenő elvi állásfoglalások nem tekinthetők uralkodó nézetnek sem a szakirodalomban, sem egyébként a bírói gyakorlat alapján. A jogellenességi modell kérdését ugyanakkor mégsem lehet itt lezárni, mert az Alkotmány­bíróságnak a közhatalmat gyakorlók sérelmére elkövetett rágalmazás vonatkozásában irányadó és – a rágalmazó tényközlésekre nézve – a 13/2014. (IV. 18.) AB határozata által megerősített alaphatározata, a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (továbbiakban: AB határozat) a véleményszabadságból fakadó alapjogi követelményeket – legalábbis prima vista – a jogellenesség bűncselekmény-fogalmi elemén keresztül igyekszik becsatornázni a büntetőjogba.56

A jogellenességi modell alapulvétele jól kirajzolódik a határozat alábbi megállapításaiban: „Önmagában sem a tény valósága, sem a tényközlés közérdekű célja vagy méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás jogellenességét.”57 „A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása mely közszereplők esetében zárja ki a cselekmény jogellenességét, továbbá, hogy a közvélemény formálásában hivatásszerűen részt vevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai.”58

Ezek a megállapítások az alapjogok lehetséges büntethetőségi akadályi szerepköréből kiindulva, általános dogmatikai megközelítésben helyénvalóak is volnának. Nagy Ferenc a következő meghatározást adja a jogellenességet kizáró okok elvi kérdéseit boncolgató alapművében:

„A jogellenességet kizáró okok alatt olyan írott vagy íratlan megengedő jogi tételek értendők, amelyek a tényállásszerű cselekmény jogellenességének ellentmondanak, és ezzel a kifejtett vagy elmulasztott cselekmény jogszerűségét, azaz a jogrendnek való megfelelést megalapozzák és indokolják. (…) A jogrend tehát olyan megengedő normákat is ismer, amelyek a törvényi tényállásokban foglalt tilalmakat meghatározott feltételek mellett megszüntetik. Ezek a megengedő tételek tehát a tényállással szemben érvényesülnek.”59

Az alkotmányos alapjogok pontosan ilyen jellegű normák, azaz elsőbbségük feltételeinek fennállása esetén felhatalmazást adhatnak egyébként büntető tényállásokba ütköző magatartások kifejtésére. A német szakirodalom elismeri és átfogó jelleggel is foglalkozik az alapjogok büntetőjog-ellenességet kizáró karakterével.60

Az alapjogra épített általános jogellenességi megközelítés tehát helyes lehetne, kérdéses ugyanakkor, hogy in concreto a jogellenességi modell alkalmas-e arra, hogy a véleményszabadságot az Alkotmánybíróság által elvárt mértékben érvényesülni hagyja. Probléma adódik ugyanis abból, hogy bár az AB határozat pontosan érzékeli a valóság bizonyításának alkotmányos elégtelenségét,61 mégsem mondja ki, hogy e jogintézményt a bíróságok a releváns ügyekben nem alkalmazhatják. Sőt, végső megállapítása éppen arra utal, hogy a valóság bizonyítását kötelező elrendelni:

„Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tényállás alkotmányellenességét nem küszöböli ki a ­valóság bizonyításának lehetősége. A büntetőjogi szabályozás a valótlanság vélelmén alapul. (…) Az eljáró hatóság mérlegelésétől függ, hogy az eljárás alá vont személy a büntetőeljárás folyamán lehetőséget kap-e a valóság bizonyítására, és bizonytalan, hogy sikerül-e a hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról. (…) A közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni.”62

Az AB határozat e kitételét a büntetőbíróságok úgy értelmezik, hogy a valóság bizonyítása e sértetti kör esetében kötelező, s e büntethetőségi akadály alkalmazásán keresztül próbálják érvényre juttatni az alkotmányos követelményt,63 amelyről azonban láttuk, hogy nem jogelle­nességet kizáró ok, hanem objektív büntethetőségi akadály. Ezzel az AB határozat a saját rendelkező részében lefektetett alkotmányos követelményekkel hoz létre ellentmondást, azok érvényesülését saját maga gyengíti. Az alkotmányos követelmény úgy szól, hogy csak a tudva valótlan tényközlés vagy az adott személytől elvárt gondosság nem tanúsítása miatt tévesen ­valósnak vélt, ám valótlan tényközlés esetén van helye alkotmányos büntethetőségnek. E követelményhez az Alkotmánybíróság semmilyen megszorítást nem fűz, azaz annak elvileg feltétel nélkül érvényesülnie kellene. Ehhez képest a valóság bizonyítása alkalmazásának lehetséges eredménye nem fog feltétlenül korrelálni az AB határozat által előírt követelménnyel:
– Amennyiben a vádlott való tényeket állított, tehát nem állított tudva valótlan tényeket a közhatalmat gyakorló személlyel szemben, és e tények valóságát sikeresen bizonyítja, mentesül a büntetőjogi felelősség alól. Büntetlenségének alkotmányos követelménye érvényesül.
– Amennyiben a vádlott való tényeket állított, tehát nem állított tudva valótlan tényeket a közhatalmat gyakorló személlyel szemben, ám e tények valóságát nem sikerül bizonyítania, akkor megállapítják a büntetőjogi felelősségét. A felelősség megállapítása ez esetben – az AB határozat értelmében – alkotmányellenes. Az alkotmányellenességet azáltal lehetne csak elkerülni, ha a büntetőbíróság nem a valóság bizonyításán keresztül vizsgálná a vádlott büntetőjogi felelősségét, hanem a tényállási modell alapulvételével [a tényállási modellhez l. 2.2. 1. a)]. A tényállási modell esetén a logikus bizonyítási sorrend, hogy először a tényállítás valótlanságát kell bizonyítani, majd az erre kiterjedő szándékot (tudva valótlan). A „tudva valótlanságra” vezetett fordított bizonyítás (tehát a jogellenességi modell) objektíve való tények esetén értelmezhetetlen: ha a tény objektíve való, ám a valóság bizonyítása sikertelen, az elkövető második lépcsőben sem mentesülhet a felelősség alól a valósággal kapcsolatos tévedésre hivatkozva. Hogyan igazolja a tévedését és annak alapos okát akkor, amikor nincs tévedésben, hiszen a tény valós, csak éppen a valóságát nem sikerült bizonyítani? Ez az összefüggés jól mutatja, hogy az AB határozat által előírt alkotmányos követelmény nem kezelhető a jogellenességi modellel.
– Amennyiben a vádlott valótlan tényeket állított, és a valóság bizonyítása sikertelen volt, ezzel még – mivel a valóság bizonyítása objektív büntethetőségi akadály – nem kapunk választ arra, hogy a valótlanság állítására szándékosan vagy a kellő gondosság elmulasztása miatt került sor. Márpedig az AB határozat a büntetőjogi felelősség alkotmányos körének meghatározása szempontjából e kérdésnek is jelentősége volna, csakhogy a ­valóság bizonyítása körében ez a kérdés nem vizsgálható (így a büntetőbírói gyakorlat jellemzően nem is vizsgálja).

A bizonyítási teher megfordítása tehát önmagában ellentmond az alkotmányos követelményeknek. Az AB határozat által lefektetett körben a véleményszabadság kizárólag akkor tud maradéktalanul érvényesülni, ha a tényközlés tudva valótlan voltának bizonyítása a vádlót terheli. Tudva valótlan tényközlés sikertelen bizonyítása esetén a vádlott felmentése nem alkotmányellenes. Ellenben való tényközlés esetén a valóság bizonyításának sikertelensége miatt a büntetőjogi felelősség megállapítása sérti az AB határozat mércéjét.64

4. Konklúzió: az AB határozat a dogmatikai modellek csapdájában

A fentieket végiggondolva az a meglepő kép rajzolódik ki, hogy az AB határozatban valójában mindhárom dogmatikai modell keveredik:
– a rendelkező részben írt követelmény a tényállási modell alkalmazását várja el;
– az indokolás egyes szövegrészei a véleményszabadságot mint jogellenességet kizáró okot említik, a jogellenességi modellre utalva ezzel;
– az indokolásban ellentmondásosan elhelyezett és értékelt valóság bizonyítása pedig az objektív modellt testesíti meg.

Jelen tanulmányban nem kívánok belebocsátkozni az ún. alkotmányos büntetőjog kategóriájának létezésével, értelmezhetőségével kapcsolatos vitába. Azt a meghatározást mindenesetre figyelemre méltónak tartom, hogy az „alkotmányos büntetőjog” egy értékelési formula, és mint ilyen, alkotmányjog-dogmatikai kategória. Alkalmazásával az Alkotmánybíróság a büntetőnorma alkotmányosságáról foglal állást, az adott jogterület dogmatikájának tiszteletben tartásával.65 A szakjogi dogmatika tiszteletben tartása – úgy gondolom – evidencia, hiszen enélkül maga az alapjogok érvényre juttatására hivatott szakjog válik alkalmazhatatlanná.

A fenti okfejtésemből kiindulva, a határozat rendelkező részének primátusát tiszteletben tartva, a tényállási modell érvényre juttatása lenne alapjogi szempontból kívánatos a büntetőbírói gyakorlatban. Annak elvárása ugyanakkor irreális, hogy a bíróság egyszerre tolja félre a rágalmazás tényállását, és most már a valóság bizonyítására vonatkozó törvényi rendelkezést is. Azzal, hogy az AB nem a jogellenességi modellt, hanem valójában a tényállási modell alkalmazását követeli meg a rendelkező részben, implicite új törvényi tényállást alkotott, amelyet nem lehet „a jogértelmezés köntösébe bujtatva eltakarni”, vagy – a büntetőjogban egyébként elfogadott – szokásjogi jogellenességet kizáró okként aposztrofálni.66 Az AB határozat koherencia­zavara abból fakad, hogy úgy alkotott a Sullivan-szabályhoz nagyon hasonló mércét (l. 64. lj.), hogy nem ismerte fel, hogy ez a mérce csak a Sullivan-döntésben előírt, a vádlót terhelő bizonyítás mellett képes maradéktalanul működni. Az AB határozat által kötelezően alkalmazni előírt valóság bizonyítása – ahogy e tanulmányban kimutattam – valójában objektív büntethetőségi akadály, s így a rágalmazó tudattartalmára érzéketlen.


1 Újabb tanulmányában Tóth J. Zoltán közli számos európai büntetőkódex becsületvédelmi tényállásainak szövegét, azok részleteit. E szövegekből – önmagukban, a nemzeti szakirodalom és az esetjog ismerete nélkül – csak nagyon óvatos következtetéseket szabad levonni. Fenntartással tehát, a szövegek alapján az látható, hogy való tényközlés esetén is felmerülhet a büntetőjogi felelősség a következő országokban: Ausztria, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Portugália, Görögország és Svájc. Ellenben a következő országokban kizárólag valótlan tényközléssel követhető el a rágalmazás: Németország, Spanyolország, Finnország, Svédország, Dánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Horvátország, Bulgária. A normaszövegekhez l. TH J. Zoltán: A rágalmazás és a becsületsértés Európában és Magyarországon. In: KOLTAY András – TÖRÖK Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Budapest, Wolters Kluwer, 2015. 383–413.

2 A közhatalmat gyakorlók és a közszereplők becsületvédelmének és a szólásszabadságnak a kérdései élénken foglalkoztatják a magyar – főleg alkotmányjogi és magánjogi – szakirodalmat. A jogfejlődés, a szakirodalom és a magánjogi, büntetőjogi, alkotmánybírósági és strasbourgi esetjog legújabb, átfogó ismertetéséhez l. KOLTAY András: Közéleti szereplők hírnév- és becsületvédelmének kérdései Európában, különös tekintettel a magyar jogrendszerre. In: KOLTAYAndrás – TÖRÖK Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején. Budapest, Wolters Kluwer, 2014. 37–95.

3 EDVI Illés Károly: A Büntetőtörvénykönyv magyarázata,II. Budapest, Révai, 1894. 292; HOMOKI-NAGY ­Mária: Szerződésen kívüli károkozásért való felelősség a 18–19. században. Nagy Károly Emlékkönyv. Acta Jur. et Pol. Szeged. Tom LXI., Fasc. 13. Szeged, SZTE ÁJK, 2002. 212–217; BATÓ Szilvia: Boszorkányok és/vagy magzatelhajtók, csalók, tolvajok? Megjegyzések a magyarországi boszorkányperek jogtörténeti kutatásához. Jogtörténeti Szemle, 2004/1., 36.

4 ANGYAL Pál: A becsület védelméről szóló 1914:XLI. T.-cikk. Budapest, Athenaeum, 1927. 5.

5 Sőt olyan extrém álláspont is megjelent, amely a becsületet a testi épségnél is magasabb rendű jogi tárgynak tekintette, és a becsületsértés által okozott erkölcsi halált a fizikai halálhoz hasonlította, l. VARGA Károly: Glosszák a becsület védelméről szóló 1914: XLI. tc.-hez. Jogtudományi Közlöny, 1915/29., 324.

6 L. pl. HORVÁTH Tibor: A személy elleni bűntettek. In: HALÁSZ Sándor (szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja, II. Budapest, KJK 1968. 1303; KÓNYA István: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: KÓNYA István (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, HVG-Orac, 2013. 868.

7 Ebből a szempontból kifejezetten helyes Vida Mihály és a Kis–Hollán-szerzőpáros megközelítése, amely ezt a szakirodalomban egyébként régóta bevett, a becsület két elemének a rágalmazásnál és a becsületsértésnél eltérő hangsúlyokat tulajdonító jogtárgykörülírást nem követi, hanem a jogi tárgyat a rágalmazás és a becsületsértés esetében is ugyanúgy, a tipikusnak tartott hangsúlyok nélkül nevesíti. VIDA Mihály: Az emberi méltóság és egyes alapjogok elleni bűncselekmények. In: KARSAI Krisztina – SZOMORA Zsolt – VIDA Mihály: Anyagi büntetőjog. Különös rész I. Szeged, Iurisperitus, 2013. 200., 210.; KIS Norbert – HOLLÁN Miklós: Büntetőjog II. Az anyagi büntetőjog különös része. Budapest–Pécs, Dialóg Campus, 2011. 107., 111.

8 Elegendő itt csak arra gondolni, hogy harmadik személy jelenléte hiányában a becsületsértést a sértettel szembeni tényközléssel is meg lehet valósítani.

9 Angyal is vitatkozott a 1914. évi novella miniszteri indokolásával, hangsúlyozva, hogy a két bűncselekménynek – egymáshoz való viszonyukra tekintettel – nem különböző, hanem közös jogi tárgya van. ANGYAL i. m. (4. lj.) 6.

10 LENGYEL Aurél: A becsület védelme. In: Büntetőjogi dolgozatok Balogh Jenő születése ötvenedik évfordulójának ünnepére. Pécs, Wessely és Horváth, 1914. 248. Az idézett megállapítás mai szemmel is helytálló, ha az azóta meghaladott szubjektív-faktuális megfogalmazást (a becsületérzés sérelmét) az emberi méltósággal helyettesítjük.

11 Mares ASKARYAR: Die strafrechtsdogmatische Umsetzung der verfassungsrechtlichen Vorgaben zu Art. 5 Abs. 1 GG. Hamburg, Kovac, 2010. 3.; Reinhart MAURACH – Friedrich-ChristianSCHROEDER – Manfred MAIWALD: Strafrecht Besonderer Teil. Teilband I. Straftaten gegen Persönlichketis- und Vermögenswerte. Heidelberg, C. F. Müller, 2009. 259.

12 LŐW Tóbiás (szerk.): A magyar Büntetőtörvénykönyv és teljes anyaggyűjteménye, II. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1880. 431–432. Hasonló véleményen van ANGYAL (4. lj.) 3.; KÁLMÁN György: A becsület védelme az anyagi büntetőjogban. Budapest, KJK, 1961. 24.

13 KIS Norbert – HOLLÁN Miklós: A magyar büntetőjog tankönyve II. Budapest, Közlönykiadó, 2008. 107.

14 Kálmán fogalmaz úgy, hogy „a valóságbizonyítás kérdése a becsületvédelem szabályozásának csomópontja. Az ezzel összefüggő kérdések eldöntésén múlik, milyen széles körben biztosít a jog védelmet a becsületet sértő támadásokkal szemben, s az is, hogy mennyire érvényesül az igazság hangoztatásának joga olyan esetekben is, ha az másokra nézve sértő.” KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 162. A német szakirodalomban kidolgozott különböző (faktuális, normatív, normatív-faktuális, funkcionális) becsületfogalmi koncepciók áttekintéséhez l. SZOMORA Zsolt: Alkotmány és anyagi büntetőjog. A büntetőjog-alkalmazás alkotmányosságának egyes kérdései. Szeged, Iurisperitus, 2015. 47–50.

15 „Szabad államban nem lehet megkövetelni, hogy az emberek a becstelenekről, a gazokról is mindig csak jót mondjanak, vagy hallgassanak. Ez türhetetlen állapot lenne, ilyet csak az absolutismus tervezhet saját eszközeinek oltalmára. A mi javaslatunk távol az ily természetellenes, egy egészséges állami és társadalmi rendszerrel össze nem egyeztethető, de azon felül még esztelen követeléstől. A törvényjavaslat megnyitja a törvénykezés sorompóit annak, a ki bűnnel vagy becstelenséggel vádol valakit […], s még becsületsértés miatt sem bünteti a megtámadót az esetre, ha a tény, mellyel a sértett személyét vádolta, való.” LŐW i. m. (12. lj.) 453.

16 EDVI i. m. (3. lj.) 304–305., 438. Az itt írt példa szerint a bíró nem ismerte el valóságnak, hogy a sértett hölgy a kocsisával folytat szerelmi viszonyt, pedig az való volt.

17 ANGYAL i. m. (4. lj.) 85. Máshol pedig azt írja, hogy ezáltal a törvény a becsületet favorizálja, és ezért állítja fel a valótlanság vélelmét (uo., 16.).

18 Angyal szerint a rágalmazó minőségű tény formailag valótlan, és közömbös, hogy a valósága milyen okból nem bizonyíttatott be (nem akart a vádlott bizonyítani, a bizonyítás nem volt sikeres, vagy a törvény azt kizárja). ANGYAL i. m. (4. lj.) 16.

19 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Budapest, KJK, 1962. 455.

20 HORVÁTH i. m. (6. lj.) 1309.

21 A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat – nem túl konzekvens módon – nem semmisítette meg a valóság bizonyítására vonatkozó Btk.-szabályt (ehhez részletesen l. e tanulmány 3. pontját).

22 KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 17. Hasonlóan HORVÁTH i. m. (6. lj.) 1295.

23 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, i. m. (19. lj.) 451. (kiemelések tőlem).

24 L. az 1978. évi IV. törvény 179. §-ához és a 2012. évi C. törvény 226. §-ához írt indokolást.

25 BODGÁL Zoltán – PINTÉR Jenő: A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények. In: FONYÓ Antal (szerk.): Magyar büntetőjog. Különös rész. Budapest, BM, 1981. 144.

26 Így KÓNYA i. m. (6. lj.) 868.

27 Ahogy Koltay fogalmaz: „nem […] a társadalomnak az egyénre vonatkozó helyes (a valóságnak megfelelő) felfogását védi a jog.” KOLTAY András: 61. §. A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága, a közérdekű adatok védelme. In: JAKAB András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja, II. Budapest, Századvég, 2009. 2293.

28 FINKEY Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, Politzer, 1905. 657.

29 ANGYAL i. m. (4. lj.) 2. (kiemelés tőlem).

30 Btk. 229. §: „(1) A 226–228. §-ban meghatározott bűncselekmény miatt nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul. (2) A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta.”

31 Az officialitás elve a valóság bizonyítására is érvényesül. KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 188189.

32 A bizonyítási kötelezettség és a bizonyítási teher elhatárolásához l. ERDEI Árpád: A bizonyítás. In: HACK Péter (szerk.): Büntetőeljárási jog I. Budapest, ELTE Eötvös, 2014. 141.

33 LMÁN i. m. (12. lj.), témám szempontjából különösen 167–173.

34 Uo., 162–163. A modellek hátterének magyarázataként utalni érdemes arra, hogy azok a bűncselekmény négy elemből felépülő fogalma keretében értelmezhetők. E szerint a bűncselekmény fogalmi elemei: a cselekmény, a tényállásszerűség, a jogellenesség és a bűnösség. A tényállási (1. a) és a jogellenességi modell (1. b) a bűncselekmény fogalmán belül kezeli a valóság/valótlanság kérdését, az objektív modell (1. c) pedig a bűncselekmény fogalmi körén kívül szűkíti a büntetőjogi felelősség körét.

35 Vö. uo., 167–173. Az itt kifejtett három válaszlehetőségen túl Kálmán további másik kettőt is említ, ezek azonban vagy elméletileg problémásak, vagy gyakorlatilag kivitelezhetetlenek, ezért ismertetésüktől eltekintek.

36 Figyelemmel a bűnösségen alapuló felelősség elvére és a bűncselekmény törvényi fogalmára.

37 Míg a törvényi tényállás objektív és szubjektív elemeinek megvalósulását a vádlónak kell bizonyítania, addig – mivel a tényállásszerűség a jogellenesség indiciuma – a tényállás megvalósulásának bizonyítása ellenében a jogellenesség hiányát már a vádlottnak kell bizonyítania. A valós tények vonatkozásában ezért fordul meg a bizonyítási teher a tényállási modellhez képest.

38 KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 168.

39 Btá. 14. §, 1961. évi Btk. 24. § (2) bek. Mindezen nem változtat az, hogy a Btá. egyébként még a Schuldtheorie alapján kezelte a társadalomra veszélyesség tudatát és az abban való tévedést, míg az 1961. évi Btk. váltott a ma is irányadó Vorsatztheorie-ra, azaz a társadalomra veszélyességben való tévedés már nem pusztán a bűnösséget, hanem egyenesen a szándékosságot zárja ki; TOKAJI Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, KJK, 1984.224. A jogellenességet kizáró okok ténybeli alapjában való tévedéshez mint társadalomra veszélyességben való tévedéshez általában l. NAGY Ferenc – TOKAJI Géza: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, Korona, 1998. 177. Más, konkrét példaként a vélt jogos védelemhez és a vélt végszükséghez mint társadalomra veszélyességben való tévedéshez l. TOKAJI Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban, 265., 270–271. Nem szerencsés egyébként, hogy a vélt jogos védelem kapcsán korábban a 15. irányelv és újabban a 4/2013. BJE is megkerüli a pontosabb dogmatikai állásfoglalást, és csak általában a tévedés szabályainak alkalmazását írja elő. Ennek ellenére a publikált eseti döntések között találhatók olyanok, amelyek kifejezetten a társadalomra veszélyességben való tévedésnél helyezik el a vélt jogos védelmet (így BH 2001. 409., BH 1997. 427., BH 1997. 271.).

40 TOKAJI i. m. (39. lj.) 293.

41 Vö. KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 167–173.

42 Uo., 174.

43 ANGYAL i. m. (4. lj.) 24.

44 Uo., 85–86. Előfordult ugyanakkor ezzel ellentétes gyakorlat is, maga Angyal is említ olyan régi kúriai döntést, amely való tény közlése esetén tényállási elem hiányában zárta ki a büntethetőséget, és ilyen címen hozott felmentő ítéletet.

45 „[C]sak a becsület csorbítására alkalmas tényállítás bebizonyítottan valós volta eredményezheti a büntetendőséget kizáró ok megállapítását.” BELOVICS Ervin: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: BELOVICS Ervin – MOLNÁR Gábor Miklós – SINKU PálBüntetőjog II. Különös rész. Budapest, HVG-Orac, 2012. 266.

46 Erre rímel a recens szakirodalomból az a megállapítás, amely szerint nem szünteti meg a bűncselekményi minőséget, ha a bíróság a valóság bizonyítása elrendelhetőségének hiányában szerez tudomást a tény valóságáról. BÉKÉS Ádám: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: POLT Péter (szerk.): Új Btk. Kommentár, IV. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, 2013. 138.

47 KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 173.; HORVÁTH i. m. (6. lj.) 1309. Bár Horváth egy helyen a tényállítás valótlanságát objektív büntethetőségi feltételnek is nevezi.

48 KÁLMÁN i. m. (12. lj.) 173.; A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, i. m. (19. lj.) 457. (kiemelések tőlem).

49 KIS–HOLLÁN i. m. (7. lj.) 110.

50 BELOVICS i. m. (45. lj.) 266. (a cselekmény büntetendőségét kizáró ok); HORNYÁK Szabolcs: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: TÓTH Mihály – NAGY Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog – Különös Rész. Budapest, Osiris, 2014. 196–197. (büntethetőséget kizáró ok); KÓNYA i. m. (6. lj.) (büntethetőséget kizáró ok).

51 KÓNYA i. m. (6. lj.) 898., korábban HORVÁTH i. m. (6. lj.) 1311.

52 KÓNYA i. m. (6. lj.) 896., korábban HORVÁTH i. m. (6. lj.) 1310.

53 Ezzel revideálom azt a korábbi álláspontomat, amikor a valóság bizonyítását jogellenességet kizáró oknak minősítettem. L. SZOMORA Zsolt: Az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények. In: KARSAI Krisztina (szerk.): Kommentár a Büntető Törvénykönyvhöz. Budapest, CompLex, 2013. 480. A legújabb szakirodalomban szintén jogellenességet kizáró oknak tekinti még VIDA i. m. (7. lj.) 205. A szegedi büntetőjogi iskola véleménye e tekintetben tehát kisebbségi és korrekcióra szoruló vélemény.

54 L. 53. lj.

55 A bíróság itt a BJD 3049. sz. döntésre hivatkozik, adott számon azonban releváns döntés nem található, a hivatkozás nem tárható fel. Fontos észrevenni továbbá, hogy ebben az 1969-ben született döntésben a bíróság egészen hasonló gondolatmenetet fogalmaz meg a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban írt alkotmányos követelményhez, azaz hogy az elkövető mentesülhet a felelősség alól, ha a foglalkozási szabályaiból fakadó megfelelő gondossággal járt el.

56 A sok helyen és sokszor idézett, az AB határozat rendelkező részében lefektetett, a rágalmazásra vonatkozó alkotmányos követelmény szerint: a hatóság vagy hivatalos személy, valamint közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas „tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta”. (A határozat rendelkező részét tudatosan idéztem csonkán, a téma szempontjából most nem releváns, a tényközléstől különböző értékítéletekre, azaz a becsületsértésre vonatkozó követelmény elhagyásával.)

57 ABH 1994, 219, 227.

58 ABH 1994, 219, 231. Érdemes megemlíteni, hogy szintén a jogellenességi modellen alapul Tersztyánszky Ödön különvéleménye: „A rendes bíróságok a valóságbizonyítás mostani feltételrendszere segítségével alkotmányosan dönthetnek arról, hogy az adott esetben szabad véleménynyilvánításról van-e szó vagy a magánszférát sértő, társadalomra veszélyes cselekményről.” Nála a jogellenességi modell teljes képében fellelhető, hiszen annak szubjektív oldaláról, a jogellenességben való tévedésről is szó esik: „A tény valótlanságának tudata, az állított tény valóságában való tévedés a Btk. 27. § (1) bekezdése alapján büntetőjogilag valóban közömbös. A Btk. 27. § (2) bekezdése szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető, aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói gyakorlat alapján nem kizárt, hogy pl. sajtó útján elkövetett rágalmazás esetén a cikkíró az utóbb tévesnek bizonyult állítással összefüggésben az alapos okból történt tévedésre sikerrel hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73. 6437.).” (ABH 1994, 219, 236.)

59 NAGY Ferenc: A jogellenességet kizáró okok elvi kérdéseiről. Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. LIX., Fasc. 12. 6.

60 Heiner Christian SCHMIDT: Grundrechte als selbständige Strafbefreiungsgründe. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 121 (2009/3.), 645–669.

61 Azaz hogy a bizonyítási teher megfordulásából eredő kockázat önmagában visszatartó erejű lehet akár a valós tények közlésére is.

62 ABH 1994, 219, 232.

63 L. pl. BH 2000. 285. A legfrissebb gyakorlatból említhető az EBH 2014. B. 16. számú elvi határozat, amelynél az alapul fekvő ügyben azért történt első körben hatályon kívül helyezés, mert az elsőfokú bíróság nem folytatta le a valóság bizonyítását, amit az AB határozat alapján kötelező lett volna lefolytatni (Siklósi Városi Bíróság 4.B.113/2012/14.). Korábban kimutattam, hogy a büntetőbírói gyakorlat – a becsületsértéssel ellentétben – a rágalmazás vonatkozásában igyekszik követni az AB határozat mércéit, l. SZOMORA Zsolt: Az alkotmányos követelmények hivatkozási tipológiája becsületsértési és rágalmazási ügyekben hozott büntetőítéletekben. Jogtudományi Közlöny, 2014/10., 476.

64 Az AB határozat rendelkező részében a New York Times v. Sullivan döntéshez hasonló mércék jelennek meg; az AB határozat és a Sullivan-döntés összehasonlításához l. KOLTAY i. m. (2. lj.) 41–42. Fontos kiemelni, hogy a ­Sullivan-döntésben – az AB határozattal ellentétben – egyértelműen a tényállási modell érvényesül, mert a valótlanság bizonyítása a vádlót (adott polgári ügyben a felperest) terheli.

65 PALÁNKAI Tiborné: Alkotmányos büntetőjog. Néhány gondolat az Alkotmánybíróság büntető igazságszolgáltatást érintő határozatairól. In: GÖNCZÖL Katalin – KEREZSI Klára (szerk.): Tanulmányok Szabó András 70. születésnapjára. Budapest, Scholastica, 1998. 22. L. még LÉVAY Miklós: Büntetőhatalom és alkotmány, különös tekintettel a bűncselekménnyé nyilvánításra és a büntetésekre. In: DRINÓCZI Tímea – JAKAB András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon 2010–2011, I. Budapest–Pécs, Pázmány Press, 2013. 203.

66 Ennek fényében nyer különös jelentőséget Sólyom Lászlónak az a szintén sokszor idézett mondása, miszerint az Alkotmánybíróság e határozatával „beleírt a Büntető Törvénykönyvbe”. Vö. A „nehéz eseteknél” a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez. Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság elnökével Tóth Gábor Attila beszélgetett. Fundamentum, 1997/1. 40.