A magánélethez való jog elméleti alapjai*

Szerző: Menyhárd Attila,
Dátum: december 22, 2014 12:00 de.
PDF letöltése
2014/2

1. Bevezetés

Aligha van a jognak homályosabb fogalma, mint a magánélethez való jog, és ennek több oka is van. A magánélet védelme nagyon erősen kötődik az egyén és a közösség kapcsolatának megítéléséhez, és ennek tükrében folyamatosan változik a tartalma és változnak a védelem határai is. A magánélet fogalmának nemcsak bizonytalan a meghatározása, de valójában a meghatározás sem lehet állandó, ahogy az egyén társadalmi részvételének formái is változnak, elsősorban a technikai fejlődés következtében. Abban ma már egységesek az európai jogrendszerek, és az amerikai jog is, hogy a magánélet védendő érdek. Abban azonban már nagyon eltérő megközelítésekkel találkozunk, hogy a magánéletet a jogrendszernek mennyiben kell a jogalanyok számára biztosított önálló jogként védenie, és mennyiben olyan egyéb alanyi jogokkal, amelyek a szükséges védelmi hatást biztosítani tudják.

Nincs két olyan jogrendszer, amely a fejlődésnek azonos útját járta volna be. Az amerikai jogban a magánélethez való jog a személyiségi jogok védelmének széles értelmezésben részesülő ‘anyajogává’ vált, amellyel a személyiség védelmének bármely aspektusa összefüggésbe hozható. Ennek oka elsősorban az alkotmányos és a magánjogi jogvédelem szoros kapcsolata. Az angol jogban a magánélethez való jog védelme kártérítési igények érvényesítése kapcsán merült fel, és az angol gyakorlat csak pár évvel ezelőtt, az Európai Emberi Jogi Egyezménynek (EJEE) az 1998-as Human Rights Act útján való implementálása eredményeként kezdte elfogadni azt, hogy a privacy megsértése kártérítési igény alapja lehet, jóllehet a magánélethez való jog sérelmét önálló kártérítési jogalapként a mai napig sem nevesítik. A német bírói gyakorlat a sajtóval szemben indított perek, valamint a személyiség egyes jegyei (például név, képmás) kereskedelmi értékének védelme kapcsán szembesült a magánélet védelmével, amelyet a német gyakorlatban és jogirodalomban az általános személyiségi jog részének tekintenek. A magyar bírói gyakorlat – büntetőjogi és magánjogi igények kapcsán is – természetes módon tekintette a magánélet tiszteletben tartását védett jogi érdeknek, azonban a magánélethez való jog az új Polgári Törvénykönyvben önálló személyiségi jogként is nevesítésre került.1

Korántsem tekinthető magától értetődőnek, hogy a magánélet védelmét a jognak az egyéb alanyi jogokhoz képest önállóan nevesített és az egyéb személyiségi jogoktól elhatárolható tartalmú alanyi jog biztosításával kell megoldania. A magánélethez való jog alkotmányos és emberi jogi védelme sem feltétlenül jár azzal a következménnyel, hogy a magánjognak ezzel azonos tartalmú személyiségi jogot kell elismernie, mert ezek a jogi instrumentumok a jogalkotóval szemben támasztanak elvárásokat, a jogvédelem eszközét azonban nem írják elő. A magánélet tiszteletben tartásához való jog az EJEE 8. cikkelyének és az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésének a hasonló tartalmú rendelkezéseiben is nevesített, védett jog. Különösen olyan jogrendszerben, amely egyes személyiségi jogokat – köztük a magánélethez való jogot is – nevesített módon határoz meg, a magánélethez való jog tartalmának és a védelem határainak meghatározását nehezíti, hogy a magánélethez való jog egyes tartalmi elemeit számos nevesített személyiségi vagy egyéb jog – így különösen a személyes szabadság, a magánlakás, a jóhírnév, a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog, vagy a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog – is védi. Ezek a személyiségi jogok voltaképpen az alkotmányos vagy emberi jogi értelemben vett magánélethez való jog tartalmát is képezik.

Ez részben azért okoz problémát, mert a magánélethez való jog nevesítése a magánélet védelmének önálló, a többi – a magánélethez való joggal tartalmilag átfedésben lévő – nevesített személyiségi jogtól elhatárolt tartalmának meghatározása iránti igényt veti fel, másrészt pedig azért, mert fel kell oldani a magánélethez való jog más, azonos szinten védett jogokkal – elsősorban a szólásszabadsággal és a véleménynyilvánítás szabadságával – való konfliktusát. Ez a konfliktusfeloldás a bírói gyakorlat feladata, ahogy azonban például a közéleti szereplők személyiségi jogainak védelmével és a sajtószabadság érvényesülésével kapcsolatban felvetett prob­lémák is mutatják, szükség lenne olyan általános elvekre, amelyek ennek során megfogalmaz­hatók és követhetők. A jogfejlődés útjainak és a felmerülő problémáknak sokszínűsége és változékonysága, továbbá a magánélet védelmének általános társadalmi aspektusai miatt a magánélethez való jog általános elméleti megközelítése és magyarázata nem lehetséges.

A privacy nem csak egy alkotmányos (emberi) jog, de általános és különös tartalommal bíró jogok gyűjtőfogalma is, amelyet egyébként az EJEE 8. cikke is példálózó jelleggel felsorol. Ez fordítva is igaz: a magánélethez való jog konkretizált tartalmát nevesített személyiségi jogok adják. Ilyen, a magánélethez való jog általános koncepciója alá vont jog például az egyénre ­vonatkozó információk, a családi élet, a magánlakás vagy a kommunikáció védelme is. A magánélethez való jog lehetséges megközelítésének különbözőségei azonban nem pusztán erre a fogalmi többrétűségre vezethetők vissza, hanem arra a kettősségre is, amely már a tartalmi meghatározás legalapvetőbb szintjén is jelentkezik. A magánélet védelmének címszava alá vont jogokat összekötő kapocs az emberi méltóság védelmében, és az egyéni szabadság védelmében is meghatározható. A magánélet védelmét az emberi méltóság védelméhez kötő megközelítés elsősorban a kontinentális európai jogrendszerekre, míg a személyes (döntési) szabadság védelméhez kapcsoló megközelítés az amerikai jogra jellemző, ami egyébként nem vezet szükségképpen egyes tényállások megítélésében gyakorlati különbségekre.

A jogsértés megállapításának – például a személyes adatok, a magánlakás, a képmáshoz való jog, magánközlések védelmével kapcsolatos tényállások esetén – az európai jogokban sem szükségszerű feltétele az emberi méltóság sérelme. A jog a jogalany döntési szabadságát védi, és ha a számára fenntartott döntési szabadság mások beavatkozása folytán sérül, a jogsértés akkor is megvalósul, ha egyébként a méltóságát nem csorbítja a jogsértő magatartás. Így, ha valakit a magánlakásában fotóznak le az utcáról, a magánélethez való joga akkor is sérül, ha egyébként a kép nem alkalmas az emberi méltóság csorbítására. A legtöbb tényállás ugyanakkor a döntési szabadság és az emberi méltóság sérelme szempontjából egyaránt megközelíthető és magyarázható. Ha például arra keressük a választ, hogy miért sérti a magánélethez való jogot annak a hírnek a megjelenése, hogy egy házaspár már nem egy szobában alszik, akkor egyaránt igaz az, hogy az irántuk tanúsított társadalmi tisztelet csökken, és az, hogy sérült a döntési szabadságuk abban a tekintetben, hogy a magánéletükkel kapcsolatos tényeket másokkal megosszák.2 A szakirodalomban megjelent javaslat arra, hogy a szabadság és az emberi méltóság védelme helyett az autonómia védelme legyen a magánélethez való jog védelmének tartalmi alapja,3 azonban valószínűleg ez sem hoz minket közelebb a magánélethez való jog fogalomszerű meghatározásához.

Az alábbiakban áttekintem a magánélethez való jog iránti védelem igényének felmerülésével és tartalmi meghatározásával kapcsolatos problémákat, a magánjog fejlődésének aspektusából. Megvizsgálom az Európai Emberi Jogi Bíróság (EJEB) gyakorlatát, amely az európai jogrendszerek számára referenciaként szolgálhat. Foglalkozom a magánélethez való jog védelmével kapcsolatos egyes kiemelt problémákkal, valamint a magánélethez való jognak más személyiségi jogokhoz való viszonyával. Ezt követően pedig megvizsgálom azt, hogy a magánélethez való jog védelmét a magánjog szankciórendszere milyen eszközökkel tudja hatékonyan biztosítani. A fejlődési tendenciák nemzetközi tapasztalatainak vizsgálata nem öncélú. A tanulmány elsősorban arra keresi a választ, hogy a magyar gyakorlat mit tanulhat ebből, és a magyar szabályozás – elsősorban az Ptk. – milyen változásokat hoz és milyen alkalmazási korlátai vannak.

2. A magánélet polgári jogi védelme

2.1. A magánélet védelme: right to be let alone vagy a személyiség alapja?

Viszonylag ritka, hogy egy jogilag védett, a modern jogrendszerek fejlődésében expanzív szerepet játszó érdek nevesítése és a jogvédelem iránti igény megfogalmazása egy tanulmányhoz legyen köthető, a magánélethez való jog azonban ilyen. A right to privacy elismerése és érvényesítése iránti igényt Samuel D. Warren és Louis D. Brandeis vetették fel egy 1890-ben, a Harvard Law Review által közölt tanulmányban. Kiinduló gondolatuk az volt, hogy a jog egyik régi és általánosan elfogadott elve az egyének személyének és tulajdonának védelme, amely a társadalmi változások tükrében időnként újragondolásra szorul. Ennek a fejlődésnek és újragondolásnak az eredményeként a jognak a magánélet védelmét általános és abszolút szerkezetű alanyi jog biztosításával kell megoldania, amely magában foglalja az emberi szellem és az emberi érzelmek bármely megnyilvánulásának védelmét is – a jogosult hozzájárulásának hiányában – a nyilvános közlésekkel szemben, ideértve a személy képmásának bármely formában való reprodukcióját is.4

Warren és Brandeis cikkét elsősorban a sajtóval szembeni ellenérzés motiválta, amelynek alapja az volt, hogy a sajtó társasági eseményekről tudósítva, az érintettek hozzájárulása nélkül hozott nyilvánosságra társasági eseményeken elhangzott személyes természetű információkat. Az írást rendkívül kiterjedt és nehezen áttekinthető bírói gyakorlat követte, amelyben már elveszni látszottak a magánélethez való jog elvi alapjai és körvonalai is. Prosser a magánélethez való jog bírói gyakorlatát négy esetcsoportban absztrahálta. Az első esetcsoportnak a társadalom kizárásába való beavatkozás – Warren és Brandeis által egyébként nem tárgyalt – eseteit tekintette, amelynek megnyilvánulási formái például a magánbeszélgetés kihallgatása, a levéltitokba való beavatkozás, a személy kényszerítése, bankszámla adatainak megtekintése. Ha azonban az egyéni magatartás helyszíne (például beszélgetés az utcán) vagy az adatfelvétel természete (például rendőrségi eljárás) folytán az egyén nem várhatja el, hogy hagyják őt békén (right to be let alone), a beavatkozás nem tekinthető a magánélet sérelmének. A második esetcsoportba a magántények nyilvánosságra hozatalát sorolta. Ebben az esetkörben a magatartást akkor tekinti jogsértőnek, ha azzal ‘magántényt’ közvetít a jogsértő a nyilvánosság felé. Ha a tényközlés nem magánkommunikációban történik, vagy ha a tény nem magánjellegű – mert például az érintett munkájával vagy vállalkozásával kapcsolatos –, vagy a közlő fél olyan tényt közöl, amelyet ő maga sem fedett el a nyilvánosság elől (például a ház kinézete, amelyben lakik), akkor a magánélet nem sérül. Nem tekinti Prosser a magánélet sérelmének azt sem, ha a közlés egyébként nem sértő, vagy ésszerűen eljáró személyek számára nem visszatetsző. A harmadik esetcsoportba az egyénnel kapcsolatos tények közösség előtti, hamis színben való feltüntetésének eseteit, a negyedikbe pedig a személyiség megjelenési formáinak (elsősorban a név és a külső megjelenésének) előnyök szerzése végett, az érintett hozzájárulása nélküli felhasználását sorolta.5 Ezt a négy tényálláscsoportot Prosser valójában négy különböző kártérítési tényállásnak (tort) tekinti, amelyeknek igazából nincs közös vonásuk sem elvi tekintetben, sem a jogsérelem megállapításának a feltételeiben.6

Az amerikai jogtudományban korántsem alakult ki egyetértés a right to privacy önálló jogként való elismerhetőségéről. A nevesített egyéb személyiségi jogi jogsértési tényállások és a magánélet védelmének átfedése ugyanis megkérdőjelezi azt, hogy a magánélet sérelme valóban sui generis magánjogi tényállás-e, és a magánélethez való jog valóban önálló alanyi jog-e, amelynek lehet egyéb személyiségi jogi jogsértésektől függetleníthető tartalma.7 Ezért van olyan, aki egyes specifikus személyiségi jogokból levezetett kategóriának tekinti, amely valójában már elismert, védett és nevesített személyiségi jogok klasztere, amelynek tartalma ráadásul túlzottan homályos ahhoz, hogy a jog számára meghatározható és valóban alkalmazható legyen.8 Mások lehetségesnek tartják a privacy tényállásainak közös nevezőre hozását, és egyes problémák esetében, mint például a sajtó és az egyén viszonya, hasznosnak tartják a magánélet védelméhez fűződő érdek azonosítását.9 Van, aki szerint azért szükséges a right to privacy önálló alanyi jogként való nevesítése és elismerése, mert a magánélet védelme egyébként nem illeszthető be a tulajdon és a személy védelmének dichotómiájába.10

Míg a jogirodalom egy része a bírói gyakorlat eredményeinek általános érvényű megfogalmazására törekszik, erősen foglalkoztatja a jogtudományt az is, hogy a magánélet védelmének lényegét miben lehet megragadni. E törekvések eredményeként általánosságban megállapítható, hogy a magánélet védelme a társadalmi berendezkedés egyik alapvető eleme, amelynek középpontjában az egyénnek a személyére vonatkozó információ feletti rendelkezés joga áll, és hatékony védelme megköveteli az egyén kontrollját a saját társadalmi környezete felett.11 A magánélet a személyeknek a személyiséggé váláshoz és a személyiségként való létezéshez fűződő érdekét védi, ezért tekinthető minden emberi lényt megillető jognak.12

2.2. Szükség van-e a magánélethez való jog elismerésére a polgári jogban?

Az angol bírói gyakorlat nagyon nehezen fogadta el a privacy sérelmét kártérítési igény alapjául, és nem is kezeli önálló kártérítési tényállásként. Anélkül, hogy az angol bírói gyakorlat részletes történeti elemzését adnám, két közelmúltbeli angol bírósági döntéssel foglalkozom részletesebben, amelyeken keresztül jól megragadható az angol jog fejlődése, és ezen keresztül valójában a magánélethez való jog magánjogi elismerésének alapproblémája. Ez a fejlődés azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert joggal veti fel azt a kérdést, hogy a privacy sérelmének ön­álló tényállására valóban szükség lehet-e egy jogrendszerben.

Az egyik ügy felperese az ismert fotómodell, Naomi Campbell, az alperese pedig az MGN Ltd., a Daily Mirror kiadója volt.13 A Daily Mirror egyik száma címlapon közölt cikket Naomi Campbellről, „Naomi: I am a drug addict” címmel. A cikk együtt érző és támogató hangnemben írt a felperes küzdelméről a kábítószer-függőség ellen. A cikket fotók is illusztrálták. Az egyik fényképen a felperes volt látható, amint éppen távozik a névtelen kábítószerfüggők találkozójáról. A fényképeket egy szabadúszó riporter készítette, akit az alperes éppen ebből a célból vett igénybe, és a klinika épülete is világosan azonosítható volt a fotókról. A felperes Naomi Campbell a breach of confidence, valamint az 1998-as adatvédelmi törvény alapján kért kártérítést. A Lordok Háza megállapítása szerint az nem volt jogellenes, hogy az alperes lapja nyilvánosságra hozta az alperes kábítószer-függőségének és a gyógykezelésnek tényét. Az azonban, hogy részleteket közölt a névtelen kábítószerfüggők egyesületének működéséről és a gyógykezelésben való szerepéről, továbbá olyan fényképeket is nyilvánosságra hozott, amelyeken az egye­sület működésének helyszíne felismerhető volt, túlment azon a mértéken, amely a kábítószer-függőségét korábban nyilvánosan tagadó felperes állításainak cáfolatához tisztességes módon szükséges volt. Az orvosi kezeléssel kapcsolatos információ magántermészetű, amelynek közlésére a lap nem volt jogosult.

A Lordok Háza foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy az adott tényállásban a véleménynyilvánítás szabadsága igazolhatja-e a magánéletbe való beavatkozást. Ennek során abból indult ki, hogy az EJEE 8. cikkében foglalt magánélethez való jog és a 10. cikkében foglalt véleménynyilvánítás szabadsága azonos értékűek, és egyiknek sincs prioritása a másikkal szemben, ezért elsősorban a beavatkozás arányosságát kell vizsgálni. Annak elfogadása mellett, hogy a jognak a sajtó számára egy bizonyos tűréshatárt kell biztosítania, sem fogadható el semmiképpen a gyógykezelés részleteinek − különösen a helyszínének − feltárása, hiszen az ez által okozott érzelmi megrázkódtatás éppen a gyógykezelés sikerét veszélyezteti. Azzal ugyanis, hogy a fotókon felismerhetővé vált a kezelések helyszíne, a felperes elvesztette a bizalmát abban, hogy az egyesület olyan biztonságos menedék számára, amely a gyógyulásához megfelelő közeget biztosít. A kezelés helyének nyilvánosságra hozatala ténylegesen visszatartotta a felperest attól, hogy azt újra felkeresse. Azaz nem a gyógykezelésről – és ezzel a felperes korábban tagadott szenvedélybetegségéről – való híradás tette jogellenessé az alperes lapjának eljárását, hanem a kezelés helyszínét felismerhetővé tévő fotó. Az eset annyiban mérföldkő a magánélet jogi védelmének fejlődésében, hogy első ízben ismerte el az angol gyakorlat a magántermészetű információ védelmét akkor is, ha azt nem bizalmi viszonyban szerezte meg a fél. A felperesnek megítélt, összesen nyolcezer-hétszázötven angol font vagyoni és nem vagyoni kártérítés alapja azonban továbbra is a breach of confidence volt. A magánélethez való jogot a bíróság voltaképpen a breach of confidence tortjának az alkalmazásával védte meg.14

A másik tényállás15 két ismert színész, Michael Douglas és Catherine Zeta-Jones esküvőjéhez kötődik, akik egyébként a pernek a felperesei is voltak. A két filmcsillag, az előzetes várakozások szerint is nagy társasági eseménynek ígérkező esküvőjüket megelőzően, szerződést kötött az OK! magazinnal, a per harmadik felperesével, amelyben az OK! magazin számára jelentős ellenérték fejében kizárólagos jogot biztosítottak az esküvőről közölt képek megjelentetésére. Megállapodtak a felek abban is, hogy a közlésre kiválogatott képeket a házaspár előzetesen megtekinti, és a magazinnak megtilthatják bármelyik fotó megjelentetését. Vállalta a házaspár azt is, hogy minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy az esküvőn más lap ne jelenhessen meg, és az OK! magazin riporterein kívül más jelenlévő vendég se készíthessen fényképet. Az esküvőre azonban, minden elővigyázatosság ellenére, sikerült bejutnia egy szabadúszó riporternek, aki az ott – természetesen a házaspár hozzájárulása nélkül – készített fotókat eladta az OK! versenytársának, a Hello! magazinnak. Amikor a házaspár a bíróságtól azt kérte, hogy az a Hello! magazinnak tiltsa meg a képek közlését, a fellebbviteli bíróság végül ezt megtagadta. Az eltiltás iránti kérelem megtagadásának az volt az indoka, hogy a fellebbviteli bíróság álláspontja szerint ebben a helyzetben a felpereseknek csak kereskedelmi érdeke sérült, mivel a fényképek már egyébként ténylegesen megjelentek, ráadásul korábban, mint az arra jogosultságot szerző OK! magazinban. Ennek oka elsősorban az volt, hogy az OK! magazin a szerződésük szerint egyeztetett arról, hogy mely képeket közölhet, ami időt vett igénybe. Bár az alperes Hello! magazin által közzétett képek lényegesen rosszabb minőségűek voltak, azok az előzetes egyeztetés hiánya miatt előbb tudtak megjelenni, jelentős bevételt eredményezve a lapnak.

A kártérítési perben a bíróság, a fellebbviteli bíróság által helyben hagyott döntésével végül a Douglas-házaspárnak összesen hétezer-ötszáz angol font nem vagyoni kártérítést ítélt meg annak kompenzálására, hogy el kellett viselniük a fényképek hozzájárulásuk nélküli megjelenését, az OK! magazinnak pedig egymillió font vagyoni kártérítést ítéltek meg az elmaradt vagyoni előny kompenzálására. Bár a döntés során a bíróságok fontolóra vették azt, hogy a tort of privacy elismerésével, annak alapján ítéljenek meg kártérítést, arra a következtetésre jutottak, hogy erre nincs szükség. Az angol gyakorlatban már elismert breach of confidence alapján ítéltek meg kártérítést, és arra jutottak, hogy ez megfelelően védi a felpereseknek a magánélet védelméhez fűződő érdekét, ezért a tort of privacy önálló kártérítési tényállásként való elfogadására és hivatkozására nincs szükség. Ezzel egyúttal megerősítették azt is, hogy a magánélethez való jogot a bizalom védelme megfelelően érvényesíti. Figyelemre méltó továbbá, hogy a bíróság a kártérítés mértékének meghatározása során nem alkalmazott licencia-analógiát, a döntés pedig sokkal inkább restitúciós, jogalap nélküli gazdagodási jellegű volt, mintsem szoros értelemben vett kártérítés.16

Az angol bírói gyakorlatnak ezt a fejlődési tendenciáját erősíti meg az a döntés, amely a nagyközönség számára, elsősorban a Forma-1 autóversenyek szervezése kapcsán ismert nemzetközi autószövetség (Fédération Internationale de l’Automobile – FIA) elnökségét hosszú ideig ellátó közismert személy, Max Mosley ügyében 2008-ban született. A tényállás szerint az alperes által kiadott News of the World című lap „F1 Boss has Sick Nazi Orgy with Five Hookers” szalagcímmel cikket közölt Max Mosley náci szerepjátékkal egybekötött szexuális szokásairól. Az angol bíróság a magánélethez való jog sérelme miatt a breach of confidence alapján ítélt meg kártérítést.17

Az angol gyakorlat ezekkel a döntésekkel elfogadta és kifejezésre juttatta, hogy a magánélet védelme olyan érték, amelyet a jognak szankciórendszerével védenie kell. Az angol bíróságok azonban nem tartják szükségesnek, hogy a személyiség védelmét szolgáló tényállásokat a right to privacyval kibővítsék. Úgy tűnik, hogy az esetjog nem is mutatja fel azokat a problémákat, amelyek megoldásához erre mindenképpen szükség lenne. Egyszerre igaz tehát az, hogy a magánéletet az angol bíróságok a jog által védelemben részesített értéknek ismerik el (így absztrakt értelemben elfogadják a right to privacyt), és az, hogy a jogvédelem megfelelő biztosításához nem feltétlenül tartják szükségesnek a right to privacyt önálló alanyi jogként elfogadni és nevesíteni mindaddig, amíg egyébként ennek az elismert érdeknek a védelmét a jog a meglévő eszközökkel is meg tudja oldani.

Jó oka van annak, hogy a right to privacynak régi és széles körű amerikai és angol jogirodalma van, míg a kontinentális jogrendszerekben a kérdés ilyen formában sokáig nem merült fel. Mára is valójában az angolszász és az EJEE hatására vált ebben a megfogalmazásban érdekessé. A right to privacy nevesített elismerése és védelme a magánjogban ugyanis jellegzetesen angol-amerikai kérdésfeltevés, és a tort law rendszerére vezethető vissza. A polgári jogi felelősségnek három alapvető modellje alakult ki az európai jogrendszerekben, amelyek a jogellenesség megfogalmazása mentén határolhatók el egymástól. Az angol jogban a kártérítési felelősség alapját képező magatartás jogellenessége csak akkor állapítható meg, ha a tényállás valamelyik nevesített tort körébe vonható. Az angol kártérítési jog nem tételez általános károkozási tilalmat, a károkozás annyiban tilos, amennyiben valamelyik nevesített tort alkalmazási körébe vonható. Az angol bíróságok számára nem az volt a kérdés, hogy a magánélet jogilag védendő érdek-e, hanem az, hogy a magánélet védelméhez a tort of privacy bevezetésére szükség van-e, vagy egyéb, már elismert tortok (elsősorban a breach of confidence) megfelelően védik ezt az érdeket.

A francia modellt követő felelősségi rendszerek (ilyen a magyar is) a károkozás általános tilalmán alapulnak, és a kártérítési felelősség feltételeit generálklauzulával oldják meg. Ezekben a jogrendszerekben a kártérítési felelősség rugalmas rendszere miatt nem merül fel az a kérdés, hogy valamely nevesített alanyi jogot sértett-e a károkozó magatartás, mert a felelősségnek nem feltétele a különös jogsértő magatartás kimutatása. A német polgári jog nem tételez ilyen általános károkozási tilalmat, meghatározza azonban azokat a jogilag védett érdekeket, amelyek sérelme a kártérítési felelősséget megalapozó, jogellenes magatartást valósíthat meg. Mivel ezeknek a jogilag védett érdekeknek a körét a BGB18 823 §-a eleve elég átfogóan határozza meg, és a bíróságoknak is széles terük van ezek mérlegelésében, a magánélethez való alanyi jog sérelmének kimutatása a német jogban sem feltétlenül szükséges a kártérítési felelősség megállapításához, vagy legalábbis a BGB 823 § (1) bekezdésének sonstiges Recht kitétele alá szubszumálható.

2.3. Sajtó, szólásszabadság és magánélet

A magánélet magánjogi védelmének dogmatikai alapjaival kapcsolatos kételyek annyiban mindenképpen megalapozottak, hogy a magánélet sérelmével kapcsolatos elismert igények a gyakorlatban nem általában, hanem jól meghatározott tényálláscsoportokban jelennek meg. Három ilyen tényálláscsoport azonosítható: az egyénnel kapcsolatos tények nyilvánosságra hozatala (elsősorban a sajtó útján), az egyén egyes attribútumainak – elsősorban nevének, képmásának, de bármely más azonosítható tulajdonságának – a felhasználása kereskedelmi célból, továbbá a személyes adatok megszerzése és felhasználása. Nem véletlen, hogy az általános személyiségi jogot elismerő kontinentális jogokban a magánélethez való jog általános problémaként mindeddig nem jelentkezett. Az angol kártérítési jog sajátossága azonban a tortokra épülő rendszer, amely egyúttal a kártérítési jogi gondolkodás dogmatikai alapja is. Míg a francia modellt követő, generálklauzulára épülő kártérítési jogi gondolkodás – amilyen a magyar is – abból indul ki, hogy minden károkozó magatartás jogellenes, ha azt a jog jól meghatározott okokból jogszerűnek nem minősíti. A német pedig a jogilag védett érdekeket nevesíti (BGB 823. §).

Az angol kártérítési jogi dogmatika szerint a károkozás akkor jogellenes, ha valamely nevesített tort tényállását megvalósítja. Ha a károkozó magatartás nem azonosítható valamelyik tort tényállásával, jogellenesnek nem tekinthető, és így felelősség alapja sem lehet. Új tortot nehezen, és csak akkor ismer el a gyakorlat, ha erre világos társadalmi igény van, és más tort fogalmi kereteinek bővítésével nem adható a társadalmi elvárásoknak megfelelő jogorvoslat. Ezért vonakodnak az angol bíróságok tort of privacy alapján megítélni a kártérítést,19 amíg például a breach of confidence, a libel, a slander vagy a trespass tortja alapján megfelelő jogorvoslatot tudnak nyújtani azokra a helyzetekre, amelyekben a magánélet sérül. Az amerikai jogi gondolkodást érzékelhetően kevésbé teszi merevvé ez a rendszer, ezért nem akadt fenn azon, hogy a magánélethez való jog mint sui generis alanyi jog mentén tematizálja a magánélet védelmével kapcsolatos jogi problémákat.

A kontinentális jogrendszerekben az általános személyiségi jog elismerése és védelme lehetővé teszi a magánszféra védelmét úgy is, hogy azt a gyakorlat és az elmélet nem nevesíti, és a kártérítési felelősség generálklauzulán alapuló rendszere miatt nem okoz problémát a jogsértő magatartások nemvagyoni kártérítéssel való szankcionálása sem.

2.3.1. A sajtó

A magántények nyilvános közlése már Warren és Brandeis cikkében, továbbá Prossernél is a magánélethez való jog sérelmeként jelenik meg. A magántények nyilvánosságra hozása legtöbbször a sajtó közreműködésével történik, és ezért többnyire a sajtót helyezik ezeknek a kérdéseknek a vizsgálati középpontjába, de ez korántsem szükségszerű. Az internet különböző rendeltetésű és fenntartású felületei egyre inkább lehetővé teszik a magántények nyilvánosságra hozását anélkül, hogy abban a sajtó bármilyen módon közreműködne. A kontinentális jogrendszerekben azonban a magánélethez való jog védelmét a magántények sajtó útján való közzététele tette tudatossá. Azt, hogy ebben a modern jogfejlődés meddig jutott el, azok a perek illusztrálják leginkább, amelyeket Caroline von Hannover, monacói hercegnő indított különböző lapok ellen. Ezek az ügyek nemcsak azért érdekesek, mert a magánélethez való jog magánjogi és emberi jogi aspektusait határesetekkel vetették fel, hanem azért is, mert végül ezek a perek vezettek ahhoz, hogy az EJEB a közszereplők védelmének határait az emberi jogi jogvédelem szempontjából megfogalmazza. A monacói hercegnő személye hosszú ideje áll a bulvársajtó érdeklődésének középpontjában, és ő ugyanilyen régóta próbál ez ellen a jog eszközeivel küzdeni. Ügyei a sajtó és a magánélethez való jog valamennyi lényeges problémáját felhozzák, állásfoglalásra kényszerítve ezekben a kérdésekben a bíróságokat is. Az ügyek sajátossága, hogy valamennyi esetben a róla és a családtagjairól készült fényképek megjelentetésével kapcsolatosak (amint láttuk, ilyen helyzetek álltak a legfontosabb angol ügyek középpontjában is).

A német bírói gyakorlat is elfogadja azt, hogy a magánéletbe való beavatkozás kártérítési felelősség alapja lehet, és hogy ezt a jogellenes magatartást az érintett személy hozzájárulása nélkül fényképek készítése és megjelentetése is megvalósíthatja. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság20 esetjoga alapján három elem determinálja a magánélet védelmét. Az egyik, a tartalmi elem szerint a magánélet sérelme megvalósulhat a tartalmánál fogva jellemzően magánügynek tekintendő információ közlésével. Ilyen például naplóbejegyzések, házastársak közötti bizalmas kommunikáció, nemi élettel kapcsolatos kérdésekre, betegségekre, vagy társadalmilag deviáns magatartásokra vonatkozó információ közlésével. A védett körbe beletartozik a szülők és kiskorú gyermekeik közötti kapcsolat is. A másik, a térbeli elem azokat a helyeket és helyzeteket jellemzi, ahova a nyilvánosság elől az egyének visszavonulhatnak annak érdekében, hogy személyiségük fejlődjön, és hogy a pszichés túlterheltséget elkerüljék. Tipikusan ilyen az otthon. Egy harmadik elem pedig, amelynek sem tartalmi, sem térbeli jellemzője nincsen, a mindennapi és személyes cselekvés. Ennek védelmével azt ismeri el a gyakorlat, hogy a személyiség fejlődése nem ér véget az otthon bejárati ajtajánál; ilyen helyzet például a visszavonulás egy étterem csendes sarkába.21

A magánélethez való jog személyhez fűződő jogként az egyéni szabadság és a személyiség szabad kibontakozásának alkotmányos jogát konkretizálja a magánjogban. Az egyéni létben a személyes szabadság megvalósítása feltételezi azt, hogy a személy maga dönthet arról, hogy a magánéletében kik és milyen mértékben vesznek részt. A magánélethez való jog az önmeghatározás jogát jelenti. Semmiképpen sem korlátozódik a személyiség érinthetetlen szférájára (bár azt nyilván magában foglalja), hanem kiterjed minden olyan információra, amely a személyre vonatkozik, vagy vele összefüggésbe hozható. Az adatok mellett ilyen a név, a képmás és a hang is. A személyre vonatkozó információ védelmének szükségessége abból fakad, hogy a személyiség szabad kibontakozását ezeknek az információknak a külvilágban való fogadtatása – az egyénre való visszahatása folytán – befolyásolja.22 Kennard bíró szavai23 valamennyi jogrendszerben és valamennyi társadalomban jól fejezik ki ennek lényegét: önmagunkat azáltal határozzuk meg, hogy eldöntjük, mi az, amit a világ elé tárunk és mi az, amit magunknak megőrzünk. A személyiség szabad kibontakozásához és védelméhez való jog egyik elemeként, a magánélethez való jog a társadalom valamennyi tagját megilleti a közösség többi tagjával szemben, így védelme nem korlátozódik a sajtóra. A magánélethez való jog sérelmét elvileg bárki megvalósíthatja, aki mások személyével kapcsolatos információt a közösség felé közvetít, vagy ilyen információ közvetítését kontrollálja.

A sajtó és a média különböző formái a modern társadalomban az információ közösség felé való közvetítésének hagyományos és elsődleges eszközei, ezért természetes, hogy a magánéletnek az egyén és a közösség viszonyát meghatározó védelme középpontjába is a média került. A magánélethez való jog azonban nemcsak a médiával szemben kap védelmet, hanem a magántényt nyilvánosságra hozó vagy ebben közreműködő bármely személlyel szemben is. A magyar jog kontextusában ez elméletileg is következik a személyhez fűződő jogok abszolút szerkezetéből. Gyakorlati megvalósulását pedig jól mutatja az az eset is, amelyben egy pályázat kapcsán a helyi önkormányzat képviselő-testülete a felperes segély folyósítása iránti kérelmét tárgyalta olyan nyilvános ülésen, amelyet a helyi kábeltelevíziós hálózat is közvetített. Ennek során elhangzott az az egyébként a felperes által a segély iránti igényének alátámasztásaként a kérelemben előadott tény is, hogy gyógyíthatatlan fertőző betegségben szenved. A közvetítés eredményeként a felperes közvetlen társadalmi környezete is tudomást szerzett erről a körülményről, és arra a felperes kiközösítésével reagált. A bíróság a felperes betegségének, a felperes közösségében való köztudomásúvá válásáért az alperes önkormányzat felelősségét megállapította, és kártérítés fizetésére is marasztalta.24

Bár a magánélethez való jog sérelmének a sajtó útján való megvalósulása kapcsán a legfontosabb elveket a szabályozás és a gyakorlat az elmúlt száz év során jórészt részletesen és jól követhetően le